Harangszó, 1933
1933-02-26 / 9. szám
68 HARANGSZÓ 1933 február 26. közönség, két külön vonaton, autóbuszokon és autókon kiment a lützeni csatatérre. Először magába Lützen városkájába mentünk, ahol emléktáblával jelölték meg azt a házat, amelyben 100 évvel ezelőtt D. Grossmann lipcsei szuperintendens a Gusztáv Adolf emlékkőnél támadt gondolatát, mely szerint oly egyletet kellene alapítani, amely Gusztáv Adolf munkáját, a szükségben levő evangélikusok megsegítését, folytatja, tettre változtatta s megindította baráti körben az első gyűjtést. Ezen emléktábla leleplezése után elvitettük magunkat a lützeni csatatérre. Gusztáv Adolf halála helyét megjelölő svédkő elé. Ott az 1632. november hatodika történetének és a múltat feltáró emlékbeszédek meghallgatása s az „Erős várunk“ eléneklése után, Rendtorff egy hatalmas babérkoszorúval rótta le az utókornak soha meg nem szűnő háláját Gusztáv Adolffal szemben. Utána bevonultunk a svédek létesítette Gusztáv A. kápolnában, majd megnéztük a mellette most megnyílt Gusztáv Adolf emlékmúzeumot. Szép volt ez ünnepély, nagyon szép, de nekem túlhangos volt. Szebb volt az akkor, amikor 8 évvel ezelőtt D. dr. Rend- torff-elnök és D. Teutsch száz püspök, D. Geisler, a Gusztáv Adolf-Egylet főtitkárának s Buchala erdélyi szász lelkésznek társaságában ünnepi csendben, áhítatban tekinthetterrt meg ezt a helyet, amely —úgy éreztem ■— nem más mint Isten háza és a mennynek kapuja. Lipcsébe visszatérve, összegyülekeztünk a Miklós-templomban a második nyilvános főülésre. Az oltártéren elhelyezett asztalok telidesteli vannak rakva szegény gyülekezeteknek szánt szent edényekkel. Három virággal díszített harang, hit, remény, szeretet felírással is elhelyezést talál itt, mielőtt elindulnak útjukra a spanyol Barcelonába. A para- mentumok (oltár- és szószékterítők) s a szentedények egyrészének is ki van már jelölve a helye. (Lissabon, Leitmeritz, Radgersburg, stb.). A ládákból még ki sem vett drágaságokon még lehet osztozkodni. A magyar igényeket is teljesen ki akarják elégíteni. Bizonyára sokakat érdekel, hogy milyen ajándékok voltak felhalmozva a Gusztáv Adolf Egylet szeretet- asztalain. Íme, egy kis tájékoztatás: 3 harang; 4 teljes ol- tári felszerelés (úrvacsorái és keresztelői szentedények, kereszt, gyertyatartó, oltárterítő és biblia); 3 ol- tári szentedény és keresztelői felszerelés; 2 oltári ezüst feszület; 5 ostyatartó és tányér; 16 urvacsorai kehely; 3 urvacsorai kanna; 1 keresztelési ezüstkorsó; 2 beteggyóntató szentedény; 64 oltári gyertyatartó; 18 oltár-, szószék- és keresztelőterítő; 15 oltári biblia; 1.000 biblia és Újszövetség stb. Ez ajándéktárgyakkal megrakott asztalok mögött elhelyezkednek a központi vezetőség s a külföldi egyházaknak képviselői. D. Rendtorff elnök felolvassa a biroGussiáv Adolf-Egylet egyik afándékasxtala a Miklós-templomban. munkáját, hogy azt éppen neki magyarázza. Ez a mindent önmagára vonatkoztatás, saját személyének Luther reformátori küzdelmébe való beállítása, értékes, jellemfejlesztő meggyőződésre vezeti, örökkévaló isteni igazságok hősét ismeri fel Lutherben. Eddig inkább személyes nagyságát és jellemének hősies vonását látta. Most isteni küldetése és halálig védelmezett eszméinek örök szükségessége lép eléje. A személyből igazság lesz, de az igazságnak ismét személlyé kell válnia. Ez a körforgás az isteni teremtő akarat útja. Reá is az a hivatás vár, hogy Luther reformátori munkáját saját életébe beépítse s örökségét prédálás nélkül, maradéktalanul továbbadja. A grimmai hercegi iskola szigorúan egyházias irányban indította el lelki fejlődését. A wittenbergi egyetem ugyanezen szellemben fejleszti egyéniségét. Kizárólag a szentirás magyarázatára építi munkáját s különös gonddal vigyáz a theológiai tudományosság lutheri jellemvonásaira. Tudás és hit, meggyőződés és hűség egyesítésére törekszik. Fenntartás nélkül tanulmányainak él. Minden idejét felhasználja. Szigorú időbeosztással korán kel, későn fekszik, pihenésre kevés időt fordít. Az egyetemen, könyvtárban és dolgozó asztala mellett telnek napjai. Elzárkózik minden duhaj, hangos mulatozástól, mely gyakran megfertőzi az egyetemi ifjúság életét, de szívesen örül az élet tiszta örömeinek néhány jóbarát és baráti családja körében. Egyszer könyvekkel hóna alatt hazafelé siet, midőn sápadtarcú, cingár legényke áll eléje s bizonytalan hangon kérdi: — Gerhardt Pál? Majd boldogan nyújtja feléje kezét. — Nem ismersz meg, Paulus, Werrier Róbert vagyok Hainichenből. Szíven üti szülővárosának neve. Aligismert arcból két mosolygós szem tekint feléje, de benne zöld rétek pázsitja, otthoni szobák csendessége, ködből hirtelen felbukkanó arcok integetnek feléje. Derűs örömmel nyújtja kezét. — A steingrubeni molnár fia vagy? Mit keresel Wittenbergában? Elmertél jönni az egyetemre, mikor mindenütt kiürülnek az auditóriumok s férfiszámba menő legények bújnak anyjuk szoknyája mögé? Egymással szemben ülnek s megindul a kérdezős- ködés. Mióta eljött otthonról, nem látogatott haza. Hai- nicheni embert is ritkán lát, levélküldözgetésre sincs idő és alkalom. — Hogy a kis Ágnes gyönyörű leánnyá serdült? Hát bizony már 16 éves. És hogy Weise Dániel udva- rolgat néki? Ejnye, ki hitte volna, mikor együtt tanulgattak Grimmában! — Anna persze ritkán jön haza. Ki is tud ma utazgatni? (Folytatjuk).
