Harangszó, 1933
1933-02-19 / 8. szám
60 HARANOSZÓ 1933 február 19. szony tudja, hogy mit tesz az, ,,kiki az ő hitvestársát szeresse és becsülje“. A Völkerschlachtdenkmal óriási méretű alakjai mellett mi csak olyanok voltunk, mint a hangyák. Pedig lehettünk vagy másfélszázezren. A politikai pártok egyenruhás alakulatai tartották fenn a rendet. És ezen szolgálat alatt az ellenséges pártok nem egyszer összefogtak s láncot képeztek, hogy mindenek ékesen és jó renddel legyenek. Oh vajha az a sok politikai párt Németországban máskor is összefognak, akkor mindenesetre hamarább rendeződnének ott is a viszonyok. Gyönyörűség volt látni azt a sok-sok egyletet, mely tarka-barka zászlóival felvonult. A Völkerschlachtdenkmal lábánál tégla alakú, sekély vizű, nagy kiterjedésű tó terül el. Ezt a tavat állta körül sűrű sorokban az ünneplő közönség. 700 harsona hangja mellett 7000 énekes ajkáról szállt fel a korái: „Ne csüggedj el kicsiny sereg ...“ „Erős vár a mi Istenünk“ s a többi szebbnél szebb ének. A központi vezetőségnek egyik tagja, dr. Boelitz kiérdemült miniszter beszélt. Szavát hangerősítő megafon viszi tovább-tovább. Szól a dicső múltról s az aggodalomteljes, kétségbeejtő jelenről. S amikor erről szól, egyszerre csak odatapad szemünk az előttünk elterülő tó szélére. Néhány kis barázdabillegető sétál s ugrál ott fel- alá s' vígan szedegéti a jó'Isten jóvoltából neki juttatott adományt. És mi ebben a pillanat úgy éreztük, mintha a boldogságok hegyének prédikátora szólalt volna meg: „Oh kicsiny hitüek ... Tehogy I kintsetek az égi madarakra... azok nem meg- | vetnek... nem aratnak ... a csűrbe A Magyarhoni Egyetemes Egyház jubileumi emlékajándika a Gusztáv Adolf-Egyletnek. sem takarnak, mindazáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nemde nem drágábbak vagytok-e ti azoknál!“ (Máté 7.) Ennek a gondolatnak kifejezést adott este az üdvözlő gyűlés alkalmával D. Ihmels püspök fia, a misszióintézet igazgatója, az én kedves házigazdám. Ezen gyűlésben köszöntötte a Gusztáv Adolf Egyletet Egyetemes Egyházunk nevében D. Kapi Béla püspök s átadta a magyar ajándékot, egy grafikai rajzot, amelyen egy templomok, iskolák és jótékony intézmények várszerűen ösz- szeszorult tömkelegéből egy élőfa nő ki sok ággal s vagy ötszáz levéllel. A levelek legnagyobb része halványszínű, a kisebb rész friss zöld színű. Az elsők az elszakított gyülekezeteket ábrázolják, az utóbbiak a megmaradottakat s mindegyik levélen olvasható az összeg, amellyel a Gusztáv Adolf Egylet az elmúlt 100 esztendőben a mi egyházunkat segélyezte. (Lásd a képet.) Ha összeadjuk ezen összegeket, megtudjuk, hogy Magyarországnak közel 4 millió márka segély jutott. 4 millió márka, ennek kamatos kamatja s az ezen összeg mögött meghúzódó, számokkal ki nem fejezhető hittestvéri szeretet jutott nékünk osztályrészül a Gusztáv Adolf Egylettől. Püspökünk beszédét, egyházunk ajándékát nagy tetszéssel fogadták az ünneplők ezrei, Rend- torff pedig a következőképpen mondott köszönetét. „A magyar nemzetről, különösen pedig a magyarországi evang. egyházról elmondhatjuk a költő szavával: néki az Isten megadta azt a tehetséget, hogy el likus hatalmasságok ligája s halálharangot kongatnak a protestantizmus felett. Birálgatják a választófejedelem ingadozását: egyszer császárpárti, máskor protestánspárti. Vájjon mi lesz ennek következménye? Országa pusztulása nélkül révpartra érkezik-e, mint ügyes hajós két örvénylő forgatag között, vagy mindkettő ellenségnek tekinti s két malomkő között halálra őrlődik? A város utcáin szekérsorok nyikorognak egymásra rakott bútorokkal, álmosarcu emberekkel. Házak ajtaján rongyos ruháju asszonyok zörgetnek. Testük el- kinzott, sápadt arcukon rémíiletes események nyoma, szemükben némaságában is érthető, esdeklő könyörgés. Magasra emelik gyermeküket, úgy kérnek pohárnyi tejet, száraz kenyérdarabot. Komor férfiak dacos szemében könnyé olvad az elszántság s padlássarokért könyörögnek, ahol feleségükkel és gyermekeikkel meghúzhassák magukat. Naponként új csapatok érkeznek. Elárasztják a várost. Bútoraikat összerakják s letelepednek a piactéren, vagy tábort vernek a városfalakon kívül. Csehországból menekült protestánsok ezek. A szerencsétlenvégű fehérhegyi csata után rettenetes élethalál-harc indult meg. Eltiltják istentiszteleteiket, — megtartják azokat házaikban. Összeszedik bibliájukat, imakönyveiket és énekeskönyveiket, — imádkoznak titokban és énekelnek éjszaka. Kezükből kiütik a kenyérfalatot, — panasztalan éheznek. De mikor húsvét szent ünnepén , — számukra siralom az 1626-dik esztendő feltámadás ünnepe, — azt követelik tőlük, hogy tagadják meg hitüket s legyenek mindannyian római katholikusokká, hatalmas karaván indult világgá. Elhagyják házukat, földjüket, vagyonukat, de nem tagadják meg hitüket. 30.000 ember bujdokol el ekkor Csehországból. Más csapat is zörget Grimma kapuján. Vezetőjük fekete köntösű, csontarcú, kialudt szemű ember, kezében kaszát tart. Mögötte hangosszavú kiséret: pusztulás, ínség, halál. Foghegyről veti a szót: én a pestis vagyok! A magistrátus becsapja orra előtt a városkaput, de az kacag egyet, átbújik a kulcslyukon s dölyfösen végigsétál a város utcáin. A piactéren királyi joggal feláll a szökőkút-kávára és magasra emeli fényes kaszáját, mintha birtokba venné az egész várost. Bejárja utcáit s kaszája nyelével megzörgeti a házak ajtaját: itt vagyok! Az enyém a város! Mindannyian enyémek vagytok, halál szerelmes jegyesei! A magistrátus gyűlésén a polgármester bejelenti, hogy 150 házban van beteg s a halottak száma megközelíti a 300-at. Ugyanakkor izén a rektor Wilhelmi Péter kántornak: elmaradnak a templomi éneklések! Kevéssel utóbb kihirdeti a diákoknak, hogy a városban dühöngő járvány miatt mindenki hazatérhet szülei otthonába. A rektornál jelentkezzenek azok, kik az intézetben akarnak maradni. (Folytatjuk).
