Harangszó, 1933

1933-02-19 / 8. szám

1933 február 19. HARANGSZÓ 59 elnémultak volna. Járd be különböző or­szágok szórványmezöit, melyen valami­kor száraz halotti csontok fehóredtek, most pedig élő evangélikus gyülekezetek bizonyságtevö énekei zengenek. Nézd meg egyházunk fenyegetett hatápvárait, melyek őrtornyán ismét messzezpng a vigyázok hajnali kürtszava. Tartsj sereg­szemlét Krisztus ol­tárának hadserege felelt, mely 110 esztendőn át boldog lelkesedéssel odaad­ta magát a szeretet szolgálatára. Ha ez a hadsereg zárt né­gyes sorokban, lassú léptekkel elvonulna előttünk, éveken át néznénk messze kí­gyózó oszlopát. Ha a 100 esztendőn át adakozók mindegyi­ke csak egyetlenegy nyíló virágot ejtene elénk, a világ leg­szebb virágos kert­jében gyönyöködhet- nénk. Ha az oltárra helyezett réz-, ezüst­ös aranypénzeket egymásra halmoz­nánk, csillogó érc­heggyé válna az s orma belenyúlna az cg felhőzetébe. A letörölt könnyekből legendákat beszélő ezüst-patakocska lenne s az elnémí­tott gond-sóhajokból zúgó viharszél támadna, mely szárnya alatt új élet magjait rejtené“. Igehirde­tése utolsó részében a püspök a Gusz­táv Adolf Egylet egyetemes egyházi missziójáról beszélt. Azt mondotta, hogy a Gusztáv Adolf Egylet az egyház csendes munkájú prähistorikusa. 100 év óta gyűjtögeti azokat az erőket, mely egyházunk jövendő történetének kiala­kulásánál döntő jelentőséggel bírnak. A Gusztáv Adolf Egylet az evangélikus vallásszabadságot az evangélikus egyház keresztyén méltóságát védelmezi. A lüt­zeni vérázott rögből nemcsak kenyeret adó mannafa és gyógyító-erejű balzsam­fa fejlődött, hanem egy büszke sudaru életfa szökkent magasba: a protestantiz­mus oekumenitásának és szolidaritásának életfája. Minden ország evangélikus né­pének kötelessége a Gusztáv Adolf Egy­letet lélekkel és anyagi áldozattal támo­gatni, mert így válunk evangélikus egy­házunk jövendő történetíróivá. A felnőttek istentisztelete után, a gyermekeknek én tarthattam istentiszte­letet. Szokásom szerint az oltártéren áll­va, szóltam hozzá­juk. Ezen az oltár­téren kétszeres mér­tékben éreztem, hogy szent helyen állok. Az oltártér alatt nyugosznak t. i. Johann Sebastián Bach (1685—1750.) és Christian Fürchte­gott Gellert (1715— 1769.) hamvai. Délután a törté­nelmi nevezetességű helyen emelt Völ- kerschlachtden km ál­hoz (népek csatája emlék) vonultunk ki. A bennünket vivő autóbuszon a Gusz­táv Adolf-Egvlet fő­jegyzőjének, Bruhns lelkésznek neje mel­lett kaptam helyet. Bruhnsék háború előtt a balti tarto­mányokban szolgál­tak. Az orosz bolse­visták fogságba ve­tették, majd Szibériá­ba internálták Bruhn- sot. Felesége minde­nüvé követte Bruhnsot a fogságba s a messze Szibériába is örzőangyalként vigyázott férjére akkor, amikor halom­szám gyilkolták le az embereket s első­sorban a papokat. Valóban ez az asz­A VölKersc^lacötdenkmal, melyet az 1813-iki, Napokon ellen vívott győzedelmes nép-csaták emlékére 1913-ban emel­tek. Az emlékmű külső magassága 91 m, belső magassága 60 m. és 9 millió márkába került. Leonhard hitvallási könyvének összes kérdéseire hibát­lanul válaszolgat. Magaviseletében engedelmes, szerény, magát fe­gyelmező. Tisztelettel van feljebbvalói, szeretettel tár­sai iránt. Jó erkölcsű és képmutatás nélkül vallásos. Pedig bizony szegény Pál sokszor kegyetlennek érzi sorsát, őt is fojtogatja elhagyatottsága. Ridegnek érzi az iskola fegyelmét, szomorúnak és sivárnak min­dennapi életét. Őt is csábítgatva hívják kéklő hegyek és zuhogó hullámú vizek. Feléje is integet fehérfüggö- nyös szülőháza, a jól ismert, régi bútorok, a hét malom virágos tája, a két pázsitos, néma sirhalom. Lehajtja fejét, összecsikorítja fogait: nem lehet! Különösen tavasz közeledtekor remegted lelkét a repülés vágya. A szomszédhegyek már lombruhába öl­tözködnek s tarka vadvirágok emelik fejőket a rét pá­zsitján. Közeleg böjt nagy hete. Mind gyászosabbá vá­lik a templomi prédikáció és ének. Milyen lehet most a hainicheni piactér? Felépült-e már Strasser bognár- mesterék háza s elhordták-e már útszélről a kőrakáso­kat? Tanítja-e már Brück Jakab az ünnepi énekeket? Nem is tudja, hogy mit szeretne. Mindent, keve­set, vagy semmitse? Szeretne szeretetet kapni, meleg tekintetet, simogatást, jó szót. Szeretne kalickából ki­röppent madár lenni és napsugárban ragyogó messze hegyek fölé szállni! Vagy nem szeretne semmit, hanem csak leborulni pázsitos sirhalmokra és kisírni magát csendesen? ... VII. Csengetyűszó repked a levegőben tiszta érc-zen­géssel. Zajongva folyosóra tolong a diáksereg, de lár­mája vész, ahogy halkított léptekkel felérkezik a máso­dik emeletre s ívelt ajtón bevonul a templomkórusba. Wilhelmi Péter kántor kevesli a heti négy ének­órát s rektor uram engedélyével külön is egybegyűjti az énekkar tagjait. Óh milyen gyönyörűség latin himnu­szokat zengeni és énekelni Orlando Lasso énekeit. Va­sárnaponként büszkén helyezkednek el a kóruson s bol­dogan gondolnak arra, hogy százak szeme rajtuk pihen és az ő énekükben gyönyörködik. Egyszer csak megváltozik minden. Elmaradnak az énekkar gyakorló órái. A templom kórusa üresen és némán virraszt a templomhajó felett s lenn üres pad­sorok ásítanak. Csak nagy bűnbánati prédikációk al­kalmával telik meg a templom torzult arcú, zokogó emberekkel. A háború tűztengere széles gyürüzéssel közeledik. Tartományok megroppannak, trónusok inognak, népek reszketnek. Katonatoborzás zajától hangosak a piacte­rek. Utcasarkon ődöngő emberek ugyanarról beszélnek, mint a hivatalos urak és otthonülő, békés polgárok, hogy a protestáns fejedelmek unióját eltiporta a kato-

Next

/
Thumbnails
Contents