Harangszó, 1933
1933-12-17 / 51. szám
414. HARANGSZÖ 1933 december 17. ben, hogy nem bírták el a szeretet melegét, mely őket ott körülvette. Pedig az egyszerű, de békés otthonban igen jó ellátást is élveztek, mert a jólelkü hivek bőségesen ellátták az árvaházat élelmiszerekkel, — de az akkori időket jellemzi az a körülmény, hogy a házi szabályokba fel kellett venni, — az öregekre való tekintettel, — hogy szeszesitalok fogyasztása pedig tilos. 1910- év február havában költöztek be a diakonissza nővérek ebbe a szerény hajlékba s átvették ott az öregek és árvák gondozását. Ebből a kis „kertes-házból“ — a mai diakonissza anyaház! Egyébiránt azt is érdemös lesz megemlíteni, hogy miként ezelőtt éppen 100 évvel Németországban, Kaiserswerthben a diakonissza munkát egv magános kis kerti házban, a Rauhes Haus-ban indította meg Flied- ner Tivadar ev. lelkész, úgy a mi Sze- retetházunknak is meg volt a maga Rauhés Hausa, a lelkészi kertek egyikében, ott, ahol most a Gusztáv Adolf Otthon falai állanak. Csakhogy azt az akkor még Győrött uralkodó német szellem szerint ,Lusthaus“-nak nevezték. Sajátságos véletlen, hogy egészen olyan volt, mint a Harangszó nov. 12-iki számában közölt kaiserswerthi kerti ház képe. Történelmi emlékek fűződnek ehhez a kis kerti házhoz. Itt fogalmazta s adta ki éppen ma 85 éve. 1848. dec. 3.-án, Adv. I. vasárnapján Haubner Máté, dunántúli szuperintendens, egvházkerülete összes gyülekezeteihez, lelkészeihez és tanítóihoz intézett föpásztori levelét, melyben a nemzeti kormánvhoz való hűségre, az osztrák császári hatalom ellen megindult szabadságharc lelkes, önfeláldozó támogatására hívta fel a híveket. Amiért aztán Világos után hat évi börtönbüntetést szabott a bosszúálló osztrák hatalom a martír püspökre, melyből 2 évet ki is töltött különféle börtönökben. Ebben a kis kerti házban rendezett be pihenő helyet szegény diákoknak s más átutazó hajléktalanoknak Haubner utóda, Karsay Sándor. S mikor egyház- községünk az új árvaház építésére sehol sem kapott megfelelő telket, ebben a kerti házban határoztuk el I’só Vince lelkésztársammal, hogy kertjeinket .felajánljuk az új árvaház helyéül. Volt tehát nekünk is egy Rauhes Hausunk, melyben gondolatok születtek, érzések lakoztak, könnyek hullottak s melyből elhatározások indultak útra, melynek téglái bele vannak építve a Szeretetház fundamentomába. Mikor aztán Isten nevében megkezdtük az alapkiásást, kitűnt, hogy. igen alkalmatlan ott a talaj, mert teherbíró, kemény földréteg helyett árvízhordta pozdorjára, rég leomlott várfalak törmelékére találtak a munkások. Sok fáradságba került, míg olyan beton-alapot létesíthettünk, melyre aztán biztosan, süllyedés nélkül lehetett felépíteni a falakat. Intő példa volt nekünk az arra-, hogy a ház belsőépületét is ilyen jó fun- damentomra emeljük. Itt alázattal mondjuk, hogy egyházközségünk megérdemli az Úr hegyi beszéde végén említett bölcs ember nevet, aki a házát az Isten örök igéjére építette, mert a Szeretetház kezdetben is az imádság háza, a szeretet otthona és a hit temploma volt mindenkor s az lesz az idők végéig is. S milyen jó, hogy az volt. Mert mikor jöttek a megpróbáltatás viharai, nem ingott meg, kősziklára a Krisztustól tanult szeretetre építettük azt. (Mt. 7, 25.) Milyen könnyen álltuk így a közönyösség, megnemértés, hálátlanság, a háború és annak nyomorúságai minden viharát, melyeken mind diadalmaskodott a szeretet hatalma! Hadd említsek erre is néhány példát. Alig hogy megnyitottuk a Szeretet- házban a vidéki tanulólányok internátu- sát s helyeztük el gondos szeretettel a másvallású leánykákat is, — hitoktatóik kivették azokat onnét. Elviselte ezt az elfogultságot a szeretet hatalma. Jöttek a borzalmas hírek a háborúról, szaporodott a sebesültek, betegek száma, — hazafias kötelességünknek tartottuk, hogy Szeretetházunk nélkülözhető termeit felajánljuk 25 ágyas kiPálmai Lajos ny. esperes-lelkész, a szeretetház tb. igazgatója. segítő kórháznak. A hiányzó felszerelést nehány nap alatt előteremtette a szeretet hatalma. Benépesült sebesült és beteg katonákkal a Szeretetház. Uj, súlyos háztartási és ápolási munka nehezedett a 3 diakonisszanővér vállaira. Melléjük állottak a Belmissziói Egyesület asszonyai és leányai, odahozta őket a tűzhely és a betegágyak mellé a szeretet hatalma. Más ilyen kórházakban katonai parancsnok tartotta fenn a rendet és fegyelmet, nálunk 3 nővérnek engedelmeskedett 25 katona a legkisebb fegyelem- sértés nélkül. Engedelmességre tanította őket a szeretet hatalma. Egyetlen egyszer történt csak, hogy az egyik, már meggyógyult katona az esti órákban ki akart menni a kórházból egy kis szórakozásra. A kedvesnővérek nem tudták vele megértetni, hogy ez nem szabad, megkötötte magát, hogy ő kimegy. Ekkor átküldték én értem. Szép szó, komoly beszéd, fenyegetés nem használt, hogy ő most kimegy a kórházból. „Jól van, —mondtam neki, — de akkor vele megyek én is és átadom a legelső katonai őrjáratnak“. Mikor kiléptünk a templomudvarba, szép holdvilágos este volt, sötét árnyékot vetett régi templomunk. „No, — mondom neki, — ez a mi szegény, öreg templomunk sem látott még ilyen szégyent, hogy a szeretet hajlékába erőszakkal kelljen visszaültetni azt, akit ott szeretettel ápoltak“. Megtorpant erre a vitéz hadfi s azt mondta: „bocsásson meg, nt. uram, visszamegyek“. Megszelídítette a szeretet hatalma. Igen nehéz viharokat állott ki Szeretetházunk a háború vége felé, mikor elfogyott az élelem, tüzelő s 50- 60 személynek az ellátása mindig több gondot okozott. Egyházközségünk tagjainak és egyes vidéki gyülekezeteinknek adományaival egyideig csak elodáztuk a válságot, de a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. Mit tehet ilyenkor a kórházi és szeretetházi igazgató, aki e mellett nagvelfoglaltságú ev. pap? Vitézek nem voltak az ö hadnagysága alatt, káplánja nem akadt, a hitoktatók önállók voltak, magát lekötötte a hivatal?... Ahhoz fordult, akit a jó Isten „felesegítségül“ rendelt melléje! Felültettem a napyt. asszonyt egy zörgős kocsira s amint Luther Afárton se szégyenelte a koldustarisznyát — ő is végigjárta a közeli pusztákat, uradalmakat, cselédházakat és több-kevesebb eredménnyel megnyíltak a szívek és éléstárak a szeretet hatalma előtt! Egy ilyen körútja alkalmával elvefődött a sooronmegyei rokonokhoz is s gabonával jólmegrakott kocsin haladt Csorna felé. Egyszerre csak fináncok állták útját s a szállítási iuazolvánvt kérték. Előmutatta a győri Szeretetház és kisegítő kórház igazgatóiának nagy, pecsétes levelét, de ők az előző napon kiadott főszolgabírói tilalomra hivatkozva, — elkobozták a jó szívvel összeadott szeretetadománvt. Nagy reményekkel mentem a feleségem elé s mikor elmondta a kalandos történetet, lemondóan szóltam: „hagyjatok fel itt minden reménnyel, — be kell zárni az árvaházat!“ — Az útszélen azonban egy jelenet állított meg bennünket. Egy nem is inén ritka háborús jelenet. Egy 9 év körüli fiú szántogatott két sovány tehénen, amelyeket egy kisebb leányka vezetett. A barázda végén megálltak, dörzsölhették gémberedett kezeiket s csendesen sirdogáltak. .. Megkérdeztem őket: miért sírtok, fáztok, éheztek? Nem. — azt mondták, az édesapánkat siratjuk! ... Egynéhány lel- kemből feltörő kérdést ugyan nem tudtam elfojtani, hogy ki az oka ennek és ki felelős azért, hogy egy 9 éves gyermek a könvvei helyett az ekeszarvát fogja, egy kis leányka játékai helyett hideg kötelet szorongat?' — de aztán megerősödött bennem az elhatározás, — mégsem lehet a Szeretetházat bezárni! Meggyőzte a csüggedést a szeretet hatalma. Még egyetlen esetet mondok el az emlékezések sorából. Mikor a Károlyiuralom két győri népbiztosa megjelent a Szeretetházban s az egész intézetet köztulajdonba vették, arra kértem őket, hogy adjanak nekem elismervénvt arról, hogy a nálunk használatban volt állami bútorokat is átvették, — azt mondták: minek? Itt minden a miénk! Igen, — feleltem, eddig itt minden a szegényeké
