Harangszó, 1933
1933-12-17 / 51. szám
1933. december 17. HARANGSZÓ 413. maguk keresték meg ezeket. Csendesen, észrevétlenül tüntek'el s kerültek ismét elő. S valahányszor előkerültek, mintha megfényesedett s megnőtt volna az alakjuk. „Kik vagytok?“ — kérdém tőlük. „Szolgák vagyunk, — az ur szolgái.“ „Mit visztek magatokkal?“ „Segítséget.“ „Hol viszitek a segítséget?“ „Itt belül, a szívünkben.“ •fLátomásom volt. A föld peremén állottam, ahonnan lépcsőfokok emelkedtek az ég felé. Elérhetetlen magasságban királyi széken ül az Úr. Mentek feléje a lépcsőfokon az egykor magukat modern apostoloknak nevező, most egészen jelentéktelenné törpült érkezők, s mentek eléje az egykor jelentéktelennek látszó, s a folytonos nagyszerű szolgálat révén hatalmas angyali alakokká szépült emberek. A trónon ülő szólt amazokhoz': „Nagv programmok .. . kicsi emberek. Elveitek nagyarányuak voltak, csak ti voltatok kicsinyek azokhoz. Lehet-e elmélettel boldogítani ? Az apostolság tett és nem elmélet. A törpe szellemek jelszókkal haladnak át az életen, a magasztos szellemek tettekkel. A nagy jelszók: kuruzslók és törpéket nevelnek, — a tettek áldanak és boldogítanak.“ Azután szólt az Úr a másik kisded csoporthoz: túlvilági boldogságtól ragyognak: aszóba meleg levegője simogatja, cirógatja arcukat, kezeiket, egész testüket, mintha csak az édesanyai kéz simogatná lágyan, szeretettel. Lassan körülhordozzák vágyódó tekintetüket félénken, gyámoltalanul. Sóhaj kél szívükben: — Istenem! Ha nekünk ilyen meleg szobánk lenne! Nem kellene a szép bútor, nem kellene a csinos szobadiszlet, csupán csak a meleget, életet ontó kandalló. A ház úrnője is bejön utánuk és szeretettel néz az öt fagyos, bátortalan gyermekre. — Üljetek le gyerekek a kandalló körül, egy kis forró levest hozok számotokra, meg valami mást is keresek hozzá. A gyermekek körül ülik a kandallót, tenyereiket a tűz melege felé tartva melegszenek. S hogy a ház úrnője távozott, boldog suttogással néznek egymásra: — Levest kapunk, meleg, forró levest! Olyant, mint odahaza anyánk főzött. Istenem, de jó lelkű asszony lehet ez ! A ház úrnője, míg melegíti a levest s egyéb ételmaradékokat, a csupán behúzott, de be nem csukott ajtón át hallja a gyerekek suttogását. Szemeiből könnyek buggyannak elő. „Ti, akik szolgáknak neveztétek magatokat: ti vagytok a valódi apostolok.“ * * * A látomások éjszakáján megértéin, hogy jelszavak nélkül kell a szolgálatra megindulni. Tarlózás a győri Szeretetház történetében. Irta: Pálmay Lajos. Ez az írás nem lép fel nagy igényekkel, csak egyszerű t a r 1 ó z á s lesz a Szeretetház történetében, — összeszedegetem azokat a kalászokat, melyek komoly történetírásba talán nem valók, de némi értéket jelentenek azoknak, kik nem keveslik a kicsiny dolgokat se s tudják, hogy a nagy termések is kalászokból tevődnek össze. De előre is kijelentem, hogy a ka- lászszedegétést azoknak szántam, akikről már a mózesi törvények is olyan megható szeretettel gondoskodnak, mikor (V. M. 24, 19.) meghagyják, hogy az aratás után a tarlón maradt kalászokat, kévéket ne vigye el a tulajdonos, hanem legyenek azok a jövevényeké, özvegyeké és árváké. Igen boldog lennék, ha ezeket a kalászokat csokorba kötve letehetném az özvegyek és árvák lábai elé. Én életemben akkor láttam először síró árvákat, mikor éppen 50 évvel ezelőtt hatodmagammal az édesanyám sírja mellett állottam, akkor támogattam először egy özvegyet, mikor az édesanyámat vezettem haza az elhantolt sírból az elárvult papi hajlékba!... Nem tudom, nem itt és az elkövetkezett nehéz időkben idegződött-e belém az együttérzés a szegények, árvák és elhagyottakkal, kikkel később olyan sűrűn — Hátha az én gyermekem is valamikor így fog sóhajtozni a meleg étel után valami idegen hajlékban? Könyörülj rajtunk Istenünk! Cotta Orsolya ismét a bölcső mellett ül s nézi a levesüket faldosó gyermekeket. Reszkető kézzel emelik az ajkukhoz a kanalat. A hidegtől vagy a táplálék miatti boldogságtól reszket a kezük? Némelyik falánkan, éhesen nyeli, nyeli egymásután, a másik ízenként szür- csöli, minden csepjét igyekezvén kiélvezni s elégedetten látja, hogy a társának már alig van a tányérján, míg az övéből alig fogyott valami. Könnyes szemekkel nézi Cotta Orsolya a szegény diákokat, majd beszélgetni kezd velük. Azok, kissé fel is melegedve, éhségüket is lecsillapítva, kiöntik kis szívük minden nyomorát, keserűségét. Felnőtteknek is sok volna az a nyomorúság, amit ezek az apróságok átszenvedtek. Hallgatja, hallgatja a jó asszony a kis diákok panaszait. Különösen az egyik ecseteli sötét színekkel élete sivárságát. Otthon sok a testvér és nagy a szegénység. A többieknek a szülei mégis csak juttatnak egyet-mást gyermekeiknek, de neki semmit, semmit. találkoztam az életben!?... Vagy talán ott, mikor fiatal theológus koromban nagyapámmal, Karsay Sándorral először mentem el az akkor alapított győri szegény- és árvaintézetbe, hol a jövendő papnak egyik legszentebb kötelességéről, az Úr kicsinyei gondjának felvevé- séről adott nekem apai tanácsokat... Avagy talán akkor, mikor németországi tartózkodásom alatt Halléban, a Fran- cke-féle intézetek nagyszabású szeretet- intézményeit látva, szomorúan gondoltunk theológus társaimmal a mi akkor sivár, életnélkül való magyar egyházi életünkre. De nem csuda, hogy sivár volt akkor a magyar protestáns egyházak élete. Még alig csillapodtak le a több, mint 300 éves élethalál harc vészes hullámai, mikor a törvényen kívüli, vagy megtűrt állapotunkban valami nagy alkotásokra nem, csak az önfenntartás és élniakarás biztosítására gondolhattak őseink! Azért meeható és felemelő, hogy a gvőri evangélikus gyülekezet már ez időkben példaadó vallási élete mellett a gyakorlati keresztyénség munkáiból is kivette a maga részét! Sok alapítvány és jólelkű ember gondoskodott szegény tanulók ruházatáról, élelmezéséről,' özvegyek és árvák ellátásáról. Bizony csak szerény keretek között indult meg a szervezkedés egy szegény gyámolítő intézmény létesítése céljából ezelőtt 50 évvel, a 400 éves Luthef-jubileum alkalmával. És két év múlva nyílt csak meg a szegény és árvaintézet név alatt a Martiny lufiétól és Ráth Teréziától öröklött Kálvária-utcai házban. Itt csak két kis szoba állott rendelkezésre, a ház többi részében lakók voltak. Az egyikbe 4 árvát, a másikba két öreget vettek fel. Ez utóbbiak közül az egyik, mikor beköltözött, körülnézett és szónélkiil eltávozott, — Írják az akkori jegyzőkönyvek. A másik pedig csak 1 hétig bírta, hogy nem élvezhetett egy kis u. n. polgári kimenőt. Általában az öregekkel mindig volt valami baj, szegények oly sok hidegséget szenvedtek künn az élet— Hogy hívnak, gyermekem? — kérdi Cotta Orsolya a beszélő gyermeket. Az halkan válaszol: — Luther Márton, A jó asszony elgondolkodik. A név ismerős. Férje szokta emlegetni ezt a nevet, mint heted vagy nyolcad ágazatú rokont. Tehát rokonuk volna a szegény gyermek. Kérdezget még erről, arról. A gyermek által bemondott adatok egyeznek férje emlegetéseivel. Kipirul a jó asszony arca, úgy látszik valami eszébe jutott. Egészen felvidulva beszélget a gyermekkel még jó ideig, aztán elbúcsúznak. A gyermekek kiérve az utcára, már nem érzik a hideget, nem látják oly rettentőnek életüket. A szél is mintha melegebb volna, a hó meg éppen játékra csalogatja. Felkap az egyik egy marék havat, a másik követi példáját. Parázs 'hógolyózás kezdődik. Kiáltozás, nevet- gélés támad, futkároznak egészen hazáig. Boldogan érkeznek a hideg diákotthonba, a keserűség egészen elszállt lelkűkből. Mi kell a kis diák léleknek? Tele gyomor s aztán egyszerre felragyog előttük a legrózsásabb színben a jövő. Boldog ifjúkor! (Folytatjuk).
