Harangszó, 1933
1933-01-29 / 5. szám
36 HARANOSZÓ 1933 január 29. Krisztus lelke a békesség lelke. S ahol a Krisztus lelke hatalomra jut, onnan kiszorul a nyomorúság fő okozója, a háború. Nem a földrengés és nem a tűz, meg a vízár szokta az emberiséget a legnagyobb nyomorba belelökni, hanem a háborúk s ami utánuk következni szokott. A francia forradalomban ötvenezer ember pusztult el, az utána következő éhínség három milliót ölt meg. Az 1917. évi orosz forradalomban hétezer ember halt meg; az utána következő nyomorúság tizennyolc milliótól vette el az életet. A világháború is sok millió ember életébe került és még nagyobb azoknak a száma, akiket az utána következő idők tettek tönkre. Én rajongó békebarát vagyok. Háborúellenes álláspontomért sokszor neveztek már hazaárulónak, be is börtönöztek érte, de nem tehetek róla: utolsó leheletemig békét fogok prédikálni, mert a háború az emberiség legnagyobb átka, legfőbb nyomorokozója s Krisztus lelke hadat üzent a háborúnak. Krisztus lelke a s z a b a d s á g lelke. Kinek ne volna drága a szabadsága? ügyesek és népek egyformán vágynak utána. Sok igazság van Gandhi szavában, mikor azt mondotta: „A jó kormányzat nem pótolhatja az önkormányzatot“. A fehér fajnak, amely először tanulhatta meg a Krisztustól, hogy milyen drága kincs a szabadság — nem válik dicséretére, hogy elnyomója lett a színes fajoknak. Ázsiának közel egymilliárdnyi sárgafajú népéből a hatvannégymilliós japán az egyetlen szabad nemzet. A többit talpa alá vette a fehér faj hódító nagy csizmája. Mennyi könny, kíméletlen kizsákmányolás, mennyi nyomorúság panaszkodik amiatt, hogy elvették egyeseknek, nemzeteknek a szabadságát. A rabság, az elnyomó kizsákmányolás az emberiség második nagy nyomorgatója s Krisztus lelke ennek is hadat üzen. Krisztus lelke a megosztó szeretet lelke. Semmivel sincs kevesebb arany a világon, mint volt azelőtt, búzát is ad a mezők Ura annyit, mint régen, — minden van itt, csak megosztó szeretet nincs. Japánban láthatsz gyönyörű kéjhajókat arannyal-ezüsttel roskadtig megrakva. Ugyanakkor Japánban van kétmillió ötszázezer szegény halász, aki nem mehet a mély tengerre halászni, mert csak nyomorult dióhéjnyi csónakjuk van, amelyeken csak a halnélküli partokon tudnak evezni. Szegényebbek lennének azok a nagyurak, ha egy kissé egyszerűbb lenne a hajójuk s annak árán ezek a szegény halászok juthatnának nagyobb csónakhoz? Amerikában vannak dollárkirályok, koronázatlan pénzfejedelmek és koplaló koldusok, akik talált rongyokba takarják éhes testüket. Így lenne-e ez, ha volna köztünk megosztó szeretet?! Pedig a megosztó szeretet olyan könnyen tudna segíteni. Nem régen alapítottunk Japánban egy egyesületet, amelynek tagjai minden hét 21 étkezéséből egyet megvonnak maguktól s azt a szegényeknek adják. Ha Japánban minden ember megtenné ezt, az heti hatvannégy millió étkezés megtakarítását jelentené s bőségesen elég volna Japán 320 ezer munkanélkülijének az eltartására. Az igazi szeretet mindig leleményes a segítés módjának kitalálásában. Ti, akik olvassátok soraimat, talán csüggedve mondjátok: „Igen, ez mind szép, de mit tegyek én, aki kicsi vagyok, gyönge vagyok és magam vagyok?“ Hát igaz, nagy feladatok megoldásához mindig tömegmegmozdulások kellenek. De a legnagyobb tömegek is egyénekből állanak. A hazámban van egy bizonyos hangyafajta, amely árvíz idején nagy tömegekben összefogódzik és gömböt alkotva, a hangyák igy vizszinen tudják tartani magukat. A gömb hengeregve úszik tova; amely hangyák felül vannak, azok levegőt vesznek s a következő pillanatban ők merülnek viz alá, hogy a gömb másik fele vehessen levegőt. Egy ilyen gömbben 30.000 hangyát is számoltak már. Egy hangyát hogy elsodorna az ár! Dé tízezer számra összefogódzva úsznak az ár színén s megmenekülnek. Egye- dekre hullott emberiségre a nyomorúság árjában csak pusztulás várhat. Fogódza- tok össze — ez a Krisztus parancsa hozzátok — s a nyomorúság sötét vizein is meg tudtok maradni s menni, menni szebb partok felé, szabadulás felé! Angolból: Szabó József. Adósok és hitelezők. Irta: I’só Pál. (3) Szegény ifjúság, érezd meg, hogy minden lerongyoltságod dacára, hitelező vagy. Áldozata vagy egy elkövetkező nemzedék szebb életének, boldogságának. így lesz egyik nemzedék adósa, vagy hitelezője a másik nemzedéknek. Vagy nézd azt a szőke kislányt a tükör előtt, akinek minden gondját az önszépítés, a ruházkodás köti le s nem vesz észre s nem sugároz vissza semmit abból a csodás szeretetböl, amellyel édesanyja veszi őt körül, későbben maga is anyává válván, hogy fizeti vissza gyermeke kezeihez mindazt a szeretetet, adósságot, amellyel édesanyjának tartozott s amelyet néki elfelejtett megfizetni. Vagy nem hitelező maga az élet is. Mily gazdagon ontja az ifjú számára javait, a szépséget, erőt, egészséget. Az ifjú vissza élhet a hitellel, pazarolhatja erejét, kockáztathatja egészségét, az élet gazdagon pótolja őt az eltékozolt javakért. De elérkezik az öregkor s eljön a nagy hitelező, az élet, hogy behajtsa az adósságot. Vissza veszi a szépséget, erőt, egészséget s az ember keserű szívvel fizet a kérlelhetetlen hitelezőnek, az Életnek. Óh az adósság, a hitel úgy bele van építve, úgy bele van ágyazva életünkbe, mint márványba az erezet, amelyet onnan nem lehet letörölni, kikaparni, eltüntetni, mert örök szerves, egységes figurádét alkot az benne. És ha még mélyebbre megyünk a gondolatokban s tovább boncoljuk az adósok és hitelezők bonyolult, kuszáit problémáját, különös eredményre jutunk. Sorra eltűnnek a hitelezők s megmarad egyedül a nyomorult adós, az ember. Menjünk vissza azokon a lépcsőkön, melyeken idáig jutottunk. Nézzük a prófétákat, az apostolokat. Pál apostol irja a korinthusbeliekhez: „Mert ha az evangéliomot prédikálom, azzal nem dicsekedhetem. Mert a szükség kényszerit engem! Jaj pedig nékem ha az evangéliomot nem prédikálom!“ Ezekben a szavakban adva van a próféta lényege. A szükség kényszeríti, hogy szócsöve legyen az Urnák s jaj volna néki, ha hallgatnia kellene. A próféta lelke Isten felé alázatos, csendes, érzékeny mikrofon, az emberek felé harsogó me- gafón, de a hangforrás nem ő, hanem az egy örök Isten. Számára nem teher, nem kötelesség az ige hirdetés, hanem szükség, életelementum, életfeltétel. Mikor az igét hirdeti, nem hitelezőnek érzi magát, hanem adósnak, Isten adósának. Vagy nézd a tudománynak magát emésztő sápadt bajnokát. Vedd el s törd össze műszereit, amelyekkel Isten örök törvényei után kutat az égitestek és a mikrobák között. Szerencsétlenné teszed őt. Vedd el és égesd el könyveit, amelyek által éjszakáitól fosztja meg magát. Lelke nyugtalanul, sírva fog repkedni, mint a szedett fészkű madár. Nézd azt a tudós professzort, akitől a stratoszphérából visszajövet az őt féltő hitvese fogadalmat vesz ki, hogy többé nem megy fel a magasba. Fel kellett őt oldania szava alól, mert szerencsétlenné lesz, ha nem mehet, űzi a tudásvágy fel a magasba, a kozmikus sugarak közé. Vagy nézd azt a másik tudóst, akit végzete, vágya, szenvedélye újra és újra útnak indít északi jégvilágba, mígnem végre maga is ott marad befagyva észak örök fehér csendjébe. Számára nem áldozat, hanem szenvedély a kutatás. Nem ő a hitelező, hisz életeleme, életfeltétele a kutatás, a tudomány, amelyből ha kiemeled elpusztul, mint a partra dobott hal. Vagy nézzük a művészeket, akiknek érzékeny, megbántott lelke oly gyakran sirt fel ebben a világban. Wagner Richárd mondja: „Senkinek sincs akkora szüksége arra, hogy egész benső gazdagságát fenntartás nélkül kiöntse, mint nekem.“ A művész magaközlésének szükségességét igazolják ezek a szavak éppúgy, mint Beethowennek következő kijelentése: „Sohasem gondoltam arra, hogy hírnévért, dicsőségért komponáljak; ami a lelkemen fekszik annak ki kell jönni, ezért irok.“ Hogy mennyire életeleme, életfeltétele a művésznek a teremtés, az alkotás, arra jellemző s egyben szomorú példa Wolf Hugó, a nagy német dalköltő, aki csodálatos gazdagsággal ontja e világba szebbnél-szebb dalait, majd mikor hirtelen elakad az ihlet, fájón felkiált: „Leírhatatlan hogy miket szenvedek ebben a tétlenségben. Kérded, hogy mi az oka mély levertségemnek s szeretnél balzsamot csöpögtetni sebeimre? Igen, ha tudnál. De az én szenvedéseimen nem segíthet a föld semmiféle palántája. Csak az Isten segíthet rajtam. Add vissza az ihletet, ébreszd fel a bennem szunnyadó démont, hogy szálljon meg újra, úgy Istennek nevezlek és oltárokat emelek számodra. De ez a kiáltás Istennek szól s nem az embereknek.“ Az ihlet azonban nem jött meg, a forrás kiapadt, a művész kiesett életeleméből, szelleme iszonyú leki kínok között elborult, megőrült és meghalt. íme, a szomorú példa, hogy a művésznek életeleme, életfeltétele az alkotás s mikor komponál, nem hitelezőnek érzi magát, hanem adósnak, aki boldogan öntheti a világba Istentől kölcsönzött melódiáit. Vagy nézd az édesanyát! Éjszakáinak sorozatát áldozza fel lázban égő, beteg gyermeke mellett. Idegei pusztulnak a terhes ápolásban. Sápadt, fáradt, és
