Harangszó, 1933

1933-01-29 / 5. szám

1933 január 29.

HARANGSZÓ

37

mégis, mikor jön a halál, hogy felszabadítsa az édesanya éjszakáit s elvigye a gyermeket, nézd, hogy sír, hogy könyörög az édesanya, hogy ne vigye el, hagyja itt nála szívesen ápolja, szívesen vir- raszt, nem érzi magát fáradtnak, nem érzi magát hitelezőnek, hanem nyomorult adósnak az Istennel szemben a gyermekért.

íme, hogy tűnnek el a hitelezők s hogv változnak át adósokká.

De hát kinek tartozom akkor a próféciákért, az evangéliumokért, kinek adjak hálát a tudományért, a művészetekért s kit áldjak azért a szeretetért, amely édesanyám szemeiből sugárzik felém.

Míg a nagy hitelezőt keresem felém hangzik egy régi, kopott ige: „Minden

jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről, jön, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka“.

S ez az ige csodálatos fényt vetít a nagy hitelező arcára s boldogan látom meg, hogy az egyetlen hitelező, az igazi hitelező, a mi jóságos mennyei atyánk, az Isten.

Csodálatos, hogy az ember a fejlődésnek milyen primitiv fokán felismerte már Istennel szemben fennálló adósságát s hogy igyekezett azt törleszteni a maga naiv hite és felfogása szerint. Hogy gyulnak fel az áldozati tüzek az oltárokon, ahol a termés első zsengéje válik égre szálló füstté, pihés galambok, ijedt bárányok, fehér paripák vérétől párás az oltár, csakhogy a nagy hitelezőnek kijáró kamat meglegyen fizetve.

S az áldozati tüzek rőt fénye különös adóstipusokra világít rá.

Látom az irigy adóst, a gyilkos adóst, Káint, aki megöli Ábelt, mert annak az áldozatát a nagy hitelező kedvesebben fogadja, mint az övét. Látom az engedelmes adóst, Ábrahámot, aki bár vérző szívvel, de ellenkezés nélkül engedelmeskedik az Úr parancsának s útnak indul Moria földjére, hogy feláldozza az Urnák az ő egyetlenegyét, Izsákot. Látom a kifosztott adóst, Jóbot, akitől a nagy hitelező minden földi javát visszavette s Jób még sem átkozódik, hanem megnyugodva mondja: „Az Úr

adta, az Úr el is vette, áldott legyen az Urnák szent neve“.

Az áldozati tüzek már régen kialudtak, de az irigy, az engedelmes és a kifosztott adósok ma is itt élnek közöttünk!

Az áldozati tüzeket kiengedtük aludni, mert tudjuk, hogy az Isten irgalmát és kegyelmét nem lehet oltári tüzekkel kiérdemelni s meghálálni.

De hát hogyan fizessek meg Istennek, az én nagy hitelezőmnek, aki ködbe burkolódzik előttem, nem láthatom, nem ölelhetem át s gondviselő atyai kezére nem hullathatok hálás fiúi csókokat.

Leróhatom-e adósságomat Isten iránt hálaadó, dicsérő, magasztaló imádsággal? A csillogó harmatcsepp sugározhat-e fényt a napba, s a porszem növelheti-e a Hymalája magasságát?

Hogyan fizessek meg az én Istenemnek?

Az isteni hitelezésnek milyen fenséges megoldása, hogy Isten embertársaink által adja nékünk áldásos ajándékait s aki által adja, azt épp úgy adósává teszi, mint azt, akinek adja. És amilyen fenséges az égi hitelezésnek ez a módja, épp oly fenséges, sőt talán még istenibb az a mód, amely szerint Isten az adósság visszafizetését megkívánja midőn kijelenti: „Valamit cselekesztek eggyel az én kicsinyeim közül, velem cselekszitek“.

íme a mód, Istennek megfizetni. Körülöttünk a nyomor, a kérő arc, a siró lélek s a szenvedő világon keresztül hangzik az isteni üzenet: „Egymás terhét hordozzátok s úgy töltsétek be a Krisztus parancsolatát“.

De jaj, a mocsárba vetett kő nem vet hullámokat. Jaj, az ige süket fülekre talál, mert isteni vevőkészülékünk, a lélek megromlott. Csak önmagát bástyázza körül önző érdekekkel s nem gondolja meg, hogy lehetetlen boldogan, nyugodtan s mosolyogva élni boldogtalan, nyugtalan, siró lelkek között.

Az emberből minduntalan előtör a hitelező öntudata és gőgje, de hiányzik az adós lelkiismerete s alázatossága.

Irgalmatlan szolga az ember, aki adós szolgatársát fojtogatja, de nagy hitelezőjének, az Istennek nem akar megfizetni. S ha egy kétségbe esett lélek a szenvedésben eldobja magától az életet, óh az ember milyen bírói pózban áll a szerencsétlen teteme mellé s tör felette pálcát, mint egy magasabb, tisztultabb erkölcs birtokosa, aki méltán vehet magára bírói tógát. Holott nem bíró, hanem vádlott vagy. mert nem veszed észre azokat a tragédiákat, melyeknek szomorú hősei itt járnak körülötted halvány arccal, hallgatag ajakkal. Va^v ha észre veszed őket, nem hajolsz le hozzá.

Oh milyen más vonala lenne gerincednek. ha nem a feljebbvalóid előtt hajlongnál, hanem az Úr kicsinyeihez hajolnál le. Milyen más lenne életed, ha nem adós szolgatársadat fojtogatnád, hanem nagy hiteleződnek, az Istennek igyekeznél megfizetni.

De jaj, jaj, hiába minden szó, minden meglátás, akarat, minden marad a régiben s az ember rohan tovább a régi síneken.

Magam előtt látom Voltaire szatir arcát, hallom ironikus szavait: „Ezt a világot oly balgának és gonosznak fogjuk itt hagyni távozásunkor, mint aminönek belépésünkor találtuk“.

Látom a száguldó égitestek milliárd- jai között, mint rohan a föld, ez a szomorú bolygó, rajta a golgotái kereszt sötét árnyéka, mint egy szörnyű kifizethetetlen adósság örök stigmája. Az emberek pedig boldogtalan hajszában űzik és fojtogatják egymást s nem hallják meg a nagy hitelező szavát, amely úgy követi ezt a menekülő bolygót, mint az ítélet szele: „Gonosz szolga, minden adósságodat elengedem néked, mivelhogy könyörögtél nékem. Nem kellett-e néked is könyörülni a te szolgatársadon amiképpen én is könyörültem rajtad“.

Keresztyén Testvéreim! Vigyázzunk, nehogy az Úr megharagudván, a hóhérok kezébe adjon bennünket, mígnem mind megfizetünk neki amivel tartozánk.

(Vége.)

A vigasságok napjaira.

Közepét éljük a Karnevál herceg uralmának. Szól a muzsika mindenfelé, vígan lejtenek a táncosok a báltermek parkettjén. Szóval benne vagyunk a zajos örömök évadjának közepében.

Amikor a farsangi mulatozók jókedvével egybevetem a farsangi vigasságok

idején, szerencsétlen hazánknak a súlyos beteghez hasonló mai helyzetét, eszembe jut Petőfi Sándornak a „F a 1 u végén kurtakocsma“ című gyönyörű verse. Ebben is olyan farsangi mulatozásfélét örökít meg a költő, miközben találóan szemléletes képét adja a mulatozó magyar lelkiségének, így írván: „De a kocsma bezzeg hangos! Munkálkodik a cimbalmos, A legények kurjongatnak, Szinte reng belé az ablak. — Bekopognak az ablakon: Ne zúgjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefeküdt, aludni vágy ... Megint jönnek, kopogtatnak: Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket, Szegény édes anyám beteg... Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények“.

Ilyen a magyar ember lelkisége! Büszkébb, hogysem a nyers parancsra meghajtsa nyakát, de máskülönben olyan résztvevő és jószivü, hogyha szépen kérik, megesik a szive a szenvedőn.

Nekünk, magyaroknak is nagy betegünk van, amely megcsonkított tagokkal, kétség s reménv közt fekszik a gyötrelmek ágyán. Vajion a vig mulatozók közül gondol-e valaki erre a szegény betegre? Gondol-e valaki mindnyájunk beteg édesanyjára: a mély gyászt viselő, megcsonkított hazára?!

Hát, hogy a farsangi mulatozók a jókedv pajzán megnyilvánulása közt, gondoljanak erre is, megállítom őket egy szóra és kérem az én vigadozó magyarjaimat: hallgassanak meg engem, a hona állanotján búslakodó magyar testvért. Hallgassanak meg, amikor arra kérem testvéreimet: „Csendesebben vigadjanak.“ Ez a szóváltás nem akar részemről iinnenrontás lenni a farsangi vidámak táborában. csak egv szerény figyelmeztetés szelíd szavak formájában.

Valamikor, nem is olyan régen, a farsang a könnyelmű, a csapongó jókedv kitörésének időszaka volt. Mai szomorú helyzetünkben megfordítva: inkább ma- gábaszállásnak kell, hogy alkalma legyen. Mert, sajnos, nem az a nap süt az égen, más kedv van most, mint volt ré- nen. Megszűntek a régi farsangi dáridók. Eltűntek a változó idők forgatagában, talán soha elő sem jönnek többé! Hiába kívánjuk a költővel: „Legyen úgy, mint régen volt! . . .“

Azt mondottam: más kedv van ma, mint volt régen! Hogyne volna más akkor, amikor mindnyájunk dajkáló édes anvja, a mi drága hazánk súlyos beteg, amikor még „mindig veri a magyart a Teremtő, ugyannyira, hogv nem tudja, milyen lesz a jövendő!?...“ Nem tudja: „Lesz-e még ezen a földön jó napja?.

Bizony, úgy illik most, hogy hangfogó legyen a hegedűn s hogy tompított hangon nyilvánuljon meg az — itt-ott hangosabban kikivánkozó farsangi jókedv. Egyébként is, sírva szokott a magyar ember vigadni, de ma különösebb oka is van, hogy sírva vigadjon. Hazánk gúzsbakötöttsége mellett, gondoljunk azokra az ártatlanul üldözött magvar testvéreinkre is, akik megszállott területen, idegen járom alatt nyögve siratják elvesztett szabadságukat. Ha ezekkel fáj dalmukban közösséget érzünk — pedig az igaz magyar közösséget érez, — akkor bizony a mostani farsangban olyan böj‘i hangulat-féle kell, hogy eltöltse a lelkeket. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy állandóan siralomházi hangú-