Harangszó, 1933
1933-01-29 / 5. szám
1933 január 29. HARANGSZÓ 35 Egyszer Galileában ötezer ember éhezni kezdett. Ötezer sápadt orca, ötezer kíntól lázas szempár, — micsoda szívfacsaró látvány lehetett. S akkor egyszerre megsokszorozódik öt kis árpakenyér, ötezer porcióra osztódik két pici halacska s boldog megelégedés nevető zsivaja száll ötezer táplálkozó ajakról. Ki tette ezt? Jézus, az éhesek könyörülő barátja, aki övéinek a kenyérgondját is mindig felvette. A pogány rómaiaknak az volt a szokása, hogy beteg rabszolgáikat hajóra- kományszám elhordták egy szigetre. Elhordták s otthagyták meghalni. Végre a Kr. utáni második században akadt egy keresztyén, aki szintén elhajózott arra a szigetre, de nem halállal eljegyzett, beteg rabszolgákat vitt magával, hanem — kőműveseket s ott a halál szigetén, hullott rabszolgák fehér csonttömegei között felépítette az első kórházat, hogy gyógyítani lehessen az érkező rabszolgákat. Ki tette ezt? Jézus, a betegek szánakozó barátja, akinek a félholt rabszolga is drága. Kínában egyszer nagy járvány pusztított. Akkoriban ment Kínába egy keresztyén amerikai orvos. Tudományos műszerek hijján ő nem tudta megállapítani, hogy milyen bacillus okozhatja a betegséget. Megpróbált néhány bacillus telepet magával vinni Amerikába, hogy ott azokat tanulmányozva, orvosság legyen kereshető a betegségre, de a bacil- lusok útközben elpusztultak. Elszánt lélekkel ment vissza Kínába. A járvány széles emberrendeket kaszálva, még jobban dühöngött. Elszánt mozdulattal beoltotta magát a betegség csiráival s halálos önfertőzésével a legelső hajóval Amerikába ment. Útközben pontos leírást készített a betegségnek önmagán tapasztalt jelenségeiről. Félholtan érkezett a baltimorei kórházba. Hamarosan meghalt. De az orvosok megfigyelhették rajta a betegség természetét, elkészíthették az orvosságot s a kínai járványt meg lehetett állítani. Ki tette ezt? Jézus, a nyomorultak barátja, aki az emberiség javára kész feláldozni önmagát is, de övéit is. Évtizedekkel ezelőtt egy keresztyén misszionárius prédikálni kezdett Japán legnyomorultabb vidékének egvik falujában. Mikor a falu köréje csoportosult lakói ellenséges indulattal fogadták, ö a bőröndje fenekéről elővett egv almát s ezzel az egyetlen almával békés viselkedésre hangolta őket. Az almát később elültették, nemesítették, szaporították s az a hajdan nyomorult vidék ma keresztyén és gazdag, mert évi 5 millió vent (kb. 15 millió pengőt) árul almából. Mindez egv keresztvén misszionárius egyetlen almájából eredt. Ki tette ezt? Jézus, a nyomorultak barátja, aki egyetlen almával is csodát tud tenni. Ahol egyszer a Krisztus lelke megjelent és úrrá lehetett, ott mindig megoldódott a nvomoruság kérdése. Ma az egész világ küzd a nvomoruság ellen s mégis ma az egész világ nyög a nvomoruság alatt. Óh, ha a Krisztus lelke lakozna közöttünk s így nyúlnának ehhez a kérdéshez, sokkal több eredményt kellene elérnünk. Ez a régtartó, széleskörű nyomorúság s ahogy azt az emberek megoldani és viselni próbálják, mutatja legjobban, hogv elűztük magunk közül a Krisztus lelkét. jut eszünkbe, hogy az igazi, Istennek kedves áldozat mégis csak az volna, ha önmagunkat, rosszravaló hajlandóságunkat, kedvenc bűneinket, hideg önzésünket adnánk a pusztulásra ... Ez volna az Istennek kedves áldozat ... az igazi hálaáldozat! . . . „Minden indulatját Szívemnek fogadd hát S teljes életemet. Csak tebenned éljek, Higyjek és reméljek Örök életet. Oh Megváltó jézusom I Akkor ha eljő halálom, Üdvöm feltalálom!“ Amen. * Krisztus és a nyomor. A Harangszó számára irta: Dr. Toyohiko Kagawa, Japán. Sokszor úgy szeretném elmondani ennek a nyomorgó világnak, hogy a mi Krisztusunk nem hideg szobor, aki a hit- tani tételek rideg múzeumában fagyott egykedvűséggel nézi akármi történik is körülötte, nem szigorú bíró, aki az erkölcsi törvények magaslatán kutató szemmel bűnöket keres és torol meg, Krisztus a törtszívűek, a könnyezők, az éhezők és rongyosak szánószívű barátja. Mindig is az volt. ő, aki maga csendes ajkkal tudott szenvedni, nem birta ki mások nyomorának a látását. molhatatlanságban és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és a halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik és e halandó test halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fulánkod? Pokol! hol a te diadalmad? A halál fulánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a dia- dalmat adja nekünk a mi Urunk jézus Krisztus által.“ Magához öleli gyermekeit és úgy ismételgeti: szükséges az, hogy a halandó test halhatatlanságba öltözködjék. Szükség az! Krisztus legyőzte a halált és a halottak feltámadnak. Kegyelem az! Hangja remeg, arcán könnyei csurognak. Zihálva vesz lélegzetet s szorosabban öleli magához gyermekeit. — Ez a holnapi bibliai diktum. Megtanuljátok és sohase felejtitek el, hogy jó édesapátok koporsójánál tanultátok. Valahányszor koporsó mellé állít Isten keze, mindig ez legyen diktumotok: „Halál, hol a te fulánkod? Pokol, hol a te diadalmad.-' Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk jézus Krisztus által!“ Mindegyik ágyhoz letérdel és mindegyik gyermekével külön imádkozik. Azután kimegy a másik szobába. Székét ura megszokott széke mellé állítja s a szék karjára teszi kezét. Lehunyt szemekkel mozdulatlanul ül s hallgatja, hogy a másik szobában hogyan olvad csendes lélegzetbe gyermekei elnémult sírása. (Folytatjuk). — Amig élek, minden erőmmel! ... Mikor kilép az ajtón, elgyötört arca nyugodt és szíve erős. Négy nap múlva megtörténik a szomorú pompájú temetés. Részt vesz azon mindenki, aminthogy Hainichen polgármestere meg is érdemelte a temetési megkülönböztetést, Gerhardt Christian, az ember pedig megérdemelte a koporsójára hullott forró könnyeket. Megsiratták a halottat és elemlegették, hogy derék, jó ember volt és mégcsak 40 évet élt. De megsiratták árván maradt családját is, aminthogy sirni való volt, ahogy a fiatal özvegy és négy gyermeke zokogva néztek a sirüregbe lebocsátott koporsó után. Késő este távozik az utolsó idegen a gyászházból. Egyedül marad az özvegy négy árva gyermekével. Dorothea asszony leül a tölgyasztalhoz az ura helyére, leülteti gyerekeit, azután csendesen beszélni kezd a meghaltról. Milyen derék, jó és becsületes volt, milyen szorgalmasan teljesítette kötelességeit, milyen istenfélő és vallásos volt. Mennyire szerette családját, mit izent utolsó óráiban gyermekeinek. Nemcsak házat, birtokot hagyott reájuk, hanem ennél drágább örökséget is: apai szívének szeretetét, tiszta életének emlékét. Nem veszítik el örökre, hanem Isten kegyelméből viszontlátják őt egykoron a mennyek országában. Próbálnak koráit énekelni, de az zokogásba fullad. Dorothea asszony kinyitja a bibliát és olvassa az első korinthusi levél 15.-ik fejezetéből: „íme, titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni és a halottak feltámadnak ro-
