Harangszó, 1933
1933-01-29 / 5. szám
34 HARANGSZÓ 1933 január 29. egyszerű paraszt ember jön feléje. Meglátta a kerítésen át, amint ott ül a kertben a papja, akit Isten vigasztalásul küldött a bűnösöknek és szenvedőknek s most összetörve várja maga is a vigasztalást. Háta mögé lopódzik. Csendesen ráteszi hatalmas kezét a lelkész széles vállára s csendesen megszólal: „És harmadszor is kérdé az Ur: Simon, Jónának fia, szeretsz-e te engemet?“ Azután eltűnik. Malmivaara megrázkódik. Úgy érzi, mintha az Isten angyala járt volna a kertben. Egyszerre világosság támad előtte. A szeme még könnyes, de a könnycseppen már ragyog a béke szivárványa. Feláll. Két keze magasba lendül, mintha át akarna ölelni valakit s ajka csendesen, suttogva, mintha szent titkot súgna, mondja: „Uram, Te tudod, hogy én mégis szeretlek Téged! Üdvösségem Te vagy csupán a földön, égen!“ S lassan megindul a sötét ablaku ház felé. Odabenn világosság támad. S az utcán járókelők látják, amint Malmivaara lelkész lehajtott fejjel ir. Közben könnyei csorognak a papírra, de az arca valami túlvilági fényben ragyog s az ajka éneket dudorász. Így született meg ez az ének, aminek a szövegét és kottáját lapunk mai száma közli. Így lett ez az ének a finn evangélikusok egyik legkedvesebb éneke. Ha Rád borul a szenvedés éjszakája, el fogod-e tudni énekelni? Istennek kedves áldozat. Rómait. 121. „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul“... I sten mitölünk is áldozatot kíván. És a mi áldozatunk nem lehet más, mint a hála és az öröm áldozata rajtunk könyörülő, megsegítő kegyelméért... Hisz Ő üzente nekünk a nagy örömhírt a karácsonyi angyallal: „Ne féljetek, mert született néktek a Megtartó!“ ... Az ő kegyelméből énekelhettünk így új esztendő napján : „Te Uram eddig megtartottál, nem nézted számos bűneim“... És a böjti napokban majd ismét az ő kegyelme hirdeti: „íme az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit“ . . . Isten minden napon kegyelmet és szeretetet harmatoztat reánk — ingyen s érdemetlenül . .. Mit adjunk, áldozzunk ezért a nagy-nagy jótéteményért ? . . . Erre a kérdésre felel az apostol intelme: szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul! Szánjátok oda egész valótokat, magatokat mindenestül! Nem túlzott kívánság ez, hisz mindaz amink van, amik vagyunk s amikké lehetünk: mindaz Isten sajátja; az ő ajándéka . . . Sok keresztyénnek mégis abból áll az egész élete, hogy szánalmas latolgatással sikerüljön kevesebbet adni az Urnák, mint amennyi őt megilletné . . . Mások tán készek volnának mindenüket áldozatul adni az Istennek, de magukat — oh azt hát nem ... Eljárunk a templomba s azt gondoljuk, hogy azzal valami különös szolgálatot teszünk az Urnák, de magunkat, akaratunk és érzésünk világát -- azt szépen megtartjuk továbbra is önző valónknak . . . Kiosztogatjuk alamizsnánk morzsáit és azzal áltatjuk magunkat: no most igazán áldozatot hoztunk . . . Neki buzdulva munkálkodunk az Ur szőlőjében . . . lelkesedünk a tettek keresztyénségéért — de nem Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: KapI Béla. 5 III. Tél apó bejárta Hainichen környékét. Csillogó hó- pihékkel kivarrt fehér köntösbe öltöztette a réteket és hegyeket. Puha párnákat rakott a háztetőkre s csüngő jégcsapokkal csipkézte azok szélét. Bolyhos télisapkát húzott a kerektorony fejére és süppedő fehér szőnyeget terített az utcák kőkockái fölé. A réten kiszélesedő patak jégfedezet alá húzódott, sőt még vastag fehér bundát is öltött magára. Megállt a hét malom s havas lapátu vitorláival úgy magasodott ki az egyforma fehér tájból, mint hét gubbaszkodó, csudálatos mesemadár. Délutánonként gyerekzsivajtól hangos a piactér. A domboldalon zajtalan sebességgel szánkók siklanak s a patak tükörsima jegén hidegtől pirosra csípett arccal korcsolyázók száguldanak. Gerhardték gyerekeit sehol se látni. Nincsenek a piactéren, a korcsolyázók, meg a hógolyóval dobálod- zók között. Christian egyik délután megáll ugyan a patakparton, szomorú arccal néhány pillanatig nézi a vidáman sikongó tömeget, de azután csendesen hazamegy. Gerhardték házában lábujjhegyen jár mindenki. Félhomályu szobában fojtottan száll a szó. A polgár- mester beteg. Heteken át hordozta lappangó betegségét, míg végre ágynak esett. A városi fizikus mindennap eljön, vizsgálgatja, medicinákkal gyógyítgatja. Rokonok, szomszédok százféle szert javasolnak. Mügéin János György is meglátogatja, felesége csudateát is küld neki. De hát semmisem használ. Egy reggel az utcán járók észreveszik, hogy a betegszoba ablakai nyitva vannak s tárt kapun át emberek járnak-kelnek. Ugyanekkor szomorú hír szalad végig a városon: Gerhardt Christian polgármester éjjel meghalt! A szomszéd szobában kisirtszemű emberek halkan beszélgetnek s rosszul leplezett izgalommal tekintenek a halottas szoba ajtaja felé. Blandina asszony férjével, Weise polgármester a város főnótáriusával. Most érkezik Magister Kremberg is. Fojtott hangon mondják, hogy Dorothea asszony egyedül van a halottal s még az ajtót is bezárta. Az asszony kulcsolt kezekkel áll ura halottas ágyánál. Testét rettenetes zokogás rázza, ajkához szorított kendővel igyekszik elfojtani feltörő sikoltását. Könnyei végigcsurognak hosszú virrasztásoktól hamú- színüvé vált arcán s cserepes ajka érthetetlen szavakat motyog. Neki most kell elbúcsúznia, neki csak most lehet könnyeit elsírnia, mikor egyedül van a halottal. Ha melléje állnak gyermekei, akkor már erősnek, bátornak kell lennie.- Drága jó urának is az volt utolsó szava: — Négy életet hordozol kezedben, Dorothea, vigyázz gyermekeinkre! ... Leborul a halottas ágy fejéhez. Ura viaszsárga kezére hajtja fejét és hosszan imádkozik. Azután elbúcsúzik a halottól. Egymásba kulcsolja kezeit, megsimogatja arcát, megcsókolja márványhideg homlokát és lehellet halk szóval mondja:
