Harangszó, 1933
1933-10-08 / 41. szám
326 HARANGSZÓ 1933 október 8. Ezért vették el és ezért alakították át a templomokat s így lett a leningrádi templomból is vallásellenes múzeum. A muzeum a tudománynak és művészetnek szentelt hely már a régi időktől fogva. Az emberiség tanítására, oktatására szolgált mindig. A tudomány és művészet terjesztésére a keresztyén világ és nevezetesen evangélikus egyházunk nagy áldozatokat hozott mindenkor. Éppen most ünnepli 75 éves fennállását a mi soproni tanítóképző intézetünk is 75 éve terjeszti a tudományt, nyújt ismereteket, ápolja a művészetet ez az intézet. Büszkén jubilálhat, mert soha szem elöl nem tévesztette: „...ha minden titkot és minden tudományt ismerek is ... semmi vagyok“ és: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme“. Bár ezzel a gondolattal indulna meg minden tanítási óra minden iskolában ! Borzalom fogja el az embert, mikor arról olvasunk, hogy voltak Németországban nemrég még iskolák, melyekben a tanítás azzal kezdődött, hogy a gyermekek 5 percig kigunyolták az Istent s minden csepp vérünk fellázad, , amikor látjuk, hogy abban az íj épületben, melyben hivő lelkek dicsőítették eddig az istent, minden tárgy könyv vagy kép, istentelenség, istengyalázás. A leningrádi szép székesegyház, mely most vallásellenes muzeum, eszünkbe juttatja azt a templomot, melyben megkereszteltek minket s ahol boldogsággal telt meg a mi lelkünk az első nyilvános istentiszteletünk alkalmával. Ez a templom még áll s még sok templom széles e világon. Mindegyik várja a híveket, engem is, téged is. Azok közé tartozol-e, akik sokszor elmennek mellette, de régen látták belülről? Talán soha nem mondod a zsol- táriróval: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád oh Isten!“ Mikor anyagi áldozatot kér tőled az egyház: templomra, iskolára, szegények gondozására, van-e áldozatkész szived, avagy mindenre jut, csak erre nem? Ha igy van, akkor nem vagy sokkal különb azoknál, akik a Leningrádi templomból múzeumot csináltak. Vagy azok közé tartozol-e, kik itt- ott elmennek istentiszteletre egy nagy ünnep alkalmával, csak azért, hogy meg ne szólják őket az emberek? Oh mily szegény és sajnálatraméltó mindenki, sok tudománya, nagy művészete, földi vagyona és hatalma, e világ örömei közepette, ha Isten nélkül való az ő élete. Gondolj vissza gyermekkorodra, arra az időre, mikor édesanyád kezén először indultál az öreg templom felé. Ez az áldott kéz talán már ott pihen a temetőben, de az évek hosszú sora, e vi- lág gyönyörűsége, nyomorúsága, bűne és gonoszsága ne homályosítsa el azt a képet s akkor talán kezd szomjuhozni lelked Istenhez, az élő Istenhez. Bár azokhoz tartoznánk minél többen, akik igy szólnak a zsoltáríróval: „Uram, szeretem a Te házadban való lakozást és a Te dicsőséged hajlékának helyét.“ A soproni tanítóképzőintézet háromnegyedszázados jubileuma. Október 3. Úgy ült ott a tanítóképző a hideg októberi szélben a Deák-ter sarkán, mint 75 esztendős öreg nagyanyó a karosszékben. Közelből s távolból ott tolongtak körötte a gyermekei és unokái. Némelyik maga is öreg ember már, némelyik meglett férfi, némelyik tejfölös szájú fiatal gyermek. Mindegyik másünnen jött, de mind ünnepelni jött. Hozta a szivében a hála nemes virágait, hogy leIslen hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: Kapl Béla. 41 XXXV. Kétszer látszik meg az ember értéke: életében és halála után, aminthogy a napsugár drága áldásairól is egyformán beszél a világosság és sötétség, fakadó élet és pusztuló enyészet. Egyforma értékmérő a van és nincs, csakhogy egyik a bírás boldogságában, másik a hiány gyötrelmében mutatja az értéket. Gerhardt, Isten drága ajándékának tekintette hitvesét, szerette, megbecsülte, féltő gondoskodással vette körül. De mintha halotti szemfedelén keresztül még szebbnek látná enyészetbe vesző arcát. Elvesztésekor tudja igazán, hogy mit bírt benne. Sógornője, Fromm archidiakonus özvegye, átveszi háztartása vezetését. Tisztaság és rend uralkodik a szobákban, pontosan forog a konyha gépezete, de egy titokzatos valami mégis csak hiányzik: az önfeláldozásban elégő asszony-lélek illata. — Célszerűbb lenne máskép berendezni a szobákat, — mondja Szabina asszony. — Hagyjuk kérlek, nagyon megszoktam már! — feleli komoran a diakónus. — Hát legalább a fehérnemüs szekrényt vitessük át a hátsó szobába, jobban kezem ügyében lenne! — Nagyon kérlek, hagyjuk helyén! Megszoktam már! — Az Isten szerelmére, Paulus, nincsen neked semmi dolgod az asztalnemüekkel, ágyhuzatokkal! . . . — Csak maradjon minden a helyén! Anna Mária így rendelte el! A kis Pál és Frommék Joachim fia testvéri szívvel csüngnek egymáson. Apai szeretettel tanítgatja őket. Minden este ágyukhoz térdelve imádkozik velük. Egyszer ínrándulást szenved s pólyáit lábbal ül karosszékében, mikor a szomszéd szobából a kis Pál kiáltása hallatszik: — Lefeküdtünk már, édesapám. Jöjj, imádkozzál velünk! Szabina szolgálatkészen felugrik. — Majd én megyek! — Nem, kedvesem, majd én megyek! Kínnal lábra áll, botjára támaszkodva, fájdalomtól felszisszenve bebotorkál s közben mormogva mondogatja: — Mit szólna hozzá Anna Mária, ha egy este nem látna letérdelni a kis Pál ágya mellé? Eberling orgonista gyakran felkeresi s állandóan új énekeket kér. Az utolsó füzeteket szeretné kibővíA vallásellenes múzeummá átalakított Szent Izsák székesegyház.
