Harangszó, 1933
1933-10-08 / 41. szám
1933 október 8. HARANGSZÓ 327 rakja az ősi alma mater, a tanítóképző lábai elé. A templomban. A jubileum Isten házában kezdődött. Délelőtt 10 órára megtelt közönséggel a templom hatalmas földszinti hajója. Ott volt D. báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő, D. Kapi Béla püspök és Mesterházy Ernő kerületi felügyelő. A vallás és közoktatásügyi minisztert vitéz Simon Elemér főispán képviselte. A sok előkelő egyházi és világi méltóság mellett ott volt a tanítóképző tanári kara és ifjúsága teljes számban, valamint a iliceum ifjúsága. Az istentisztelet szolgálattevői mind a képző falai közül kerültek ki. A bevezető orgonajátékot és közéneket Am- ftiinger Kálmán végezte, aki most a soproni gyülekezet énekvezére és orgoná- sa. A befejező orgonajátékot és közéneket pedig Fodor Kálmán végezte, aki a győri gyülekezet énekvezére és orgöná- sa. Mindketten az intézetnek voltak növendékei. Az igehirdetés előtt az intézet jelenlegi és volt növendékeiből alakult zenekar adta elő az intézet mostani zenetanárának. dr. Gárdonyi Zoltánnak ünnepi zenéjét a szerző vezénylése mellett. Az igehirdetést D. Kapi Béla püspök végezte, ö is ott játszotta el gyermek- játékait a tanítóképző falai között, melynek igazgatója volt az édesatyja. A püspök ünnepi beszéde. Az emlékező ember a történelemből és a saját leikéből táplálkozik, így válik minden emlékezés az ember számára találkozássá Istennel és önmagával. így lesz minden emlékezés hálaadássá Isten iránt s hivatásmeglátássá önmagunk iránt. Hetvenöt évvel ezelőtt ugyanezen a napon, ugyanebben a templomban Kolbenheyer Mór lelkész a nagy halászatról (Lukács 5, 1—11.) szóló prédikációjában abban jelölte meg a tanítóképző intézet célját, hogy embereket fogjon. Ugyanezt az alapigét választotta ő is a jubileum alkalmából. Az emberhalászat Krisztus parancsán alapszik. Ez a krisztusi parancs hozta létre ezt az intézetet is. Ez tette nyugtalanná Pálffy és Kolbenheyer égő lelkén keresztül a lelkiismereteket s így az egyház lelkiismerete és szive teremtette meg ezt az intézetet a lélekmentés szent szolgálatára. Fundamentumában több volt az isteni kegyelem, mint a terméskő. Célkitűzéseiben több az élet mélységeire való vezetés, mint a tudás mélységeire való törekvés s kormányrűdjánál ott ül Krisztus, ki lelkeket keres, hogy megmentse őket. Ezt az isteni parancsot csak tanítványok tudják betölteni, akik lelki közösségre lépnek Krisztussal s feltétlenül engedelmeskednek neki. Az emberhalászok útja a lemondás köveivel van kikövezve. Akik hajlandók vállalni ezt a szolgálatot, azoknak Krisztus csodálatos ígéreteket igér. Az emberhalász jutalma a munkában magában rejlő örök boldogság. Jutalom, hogy szolgálhat. Dicsőség és méltóság, hogy embereket foghat. A hajó, az emberhalászokat nevelő intézet élete megy tovább nemcsak a beteljesülő évszázad, hanem az örökkévalóság felé is. Az intézetben. Az istentisztelet után az ifjúság dísz- menetben vonult el a templom főbejáratánál az intézeti díszlobogó és a cserkészzászló előtt, majd az intézet udvarára vonult az ünneplő sereg, ahol Mesterházy Ernő dr. kerületi felügyelő nyitotta meg az iskolai ünnepélyt. Beszédében rámutatott arra a két tanulságra, amit az intézet története a mai nemzedéknek tanít: Bár nehéz az idő, nem szabad csüggednünk! Lelkesedni kell az eszmékért, bár áldozatokat kell értük hozni! Ezután az üdvözlések következtek, melyek sorát vitéz Simon Elemér főispán nyitotta meg, aki a miniszter és a kormány nevében köszöntötte az iskolát: Férfiasán ragaszkodjatok a hithez — mondotta — s tartsátok meg a megfogott lelkeket. Utána báró D. Radvánszky Albert, egyetemes felügyelő, köszöntötte az intézetet, kiemelve beszédében a felekezeti tanítóképzés fontosságát s kérve az ifjúságot, hogy maradjanak hivek a Pálffyak és Kapi Gyulák emlékéhez. Thurner Mihály polgármester Sopron városa nevében tett bizonyságot arról, hogy a város nem hiába támogatta az intézetet. Ziermann Lajos a német Gusztáv Adolf Egyesület és Magyarországi Gusztáv Adolf Gyámintézet üdvözletét hozta azzal az ígérettel, hogy mint a múltban Isten után ennek a két intézménynek köszönhet legtöbbet az intézet, úgv a jövőben is mindig mellette lesznek. Beszéde végén felolvasta D. Rendtorff üdvözlő táviratát Lipcséből. A hittudományi kar képviseletében D. Kiss lenő dékán szólt s különösen azt emelte ki. hogy a tanítói munka funda- mentumépités. Sokszor láthatatlan, de teni, sőt valami másféle gyűjteményt is tervezget. Gerhardt előszedi kéziratait s régi énekei közt keresgél. — Elnémult a hárfám, nincs új énekem! Vagy a hárfán, vagy idebenn valami megszakadt. Kora őszi délután meghitt barátja, Zarlang polgár- mester kopogtat be hozzájuk. Mikor magukra maradnak, fürkészve tekint Gerhardt szemébe. — Bizalmas küldetésben jöttem. Caspar Lipót lübbeni kollégám közli velem, hogy archidiakonusuk: Cnisius Konrád meghalt. Az a kérdés, elmennél-e Lüb- benbe papnak? Felcsillanó szemekkel válaszol: — Ha Isten rendeli, boldogan megyek! — Nem olyan egyszerű dolog ez, jól meg kell fontolnod! — Nincs meggondolni valóm! Szívesen elmegyek! A polgármester fejcsóválva nézi barátját. — Tudom, a kenyér. De hát nem várhatunk-e itt Berlinben valami változást? — Itt nem remélhetünk semmit! — Pedig minden idegszálad idekötöz. Múltad, munkád, barátaid és . . . haíottaid. Neked Berlin igazán minden. Felkel az asztal mellől és néhányszor fel-alá sétál a szobában. — Nem minden, csak nagyon sok és ezt nem is tagadom. Fáj a máshova költözésnek még a gondolata is. De azért boldogan megyek bárhova is papnak. Isten igéjét hirdetni, vigasztalni, bűnt korbácsolni, élni tanítani számomra nem mindennapi kenyér, hanem lelkem olthatatlan szomjúsága, maga az élet. — Szóval, vállalnád. — Boldog hálaadással! Az események gyors iramban kergetik egymást. Szeptember közepén tanácsülésen meghívják prédikálni. Október derekán rázós kocsizás árán meglátogatja a lübbeni gyülekezetét és prédikál nekik. Október végén megválasztják s májusra rendbehozzák papi lakását is. Elérkezik a búcsuzás napja. Kapu előtt állnak a szekerek s a kocsisok keményre fogott gyeplűszáron tartják a jóvérű lovakat. Barátok, ismerősök serege feketéink köröskörül, hogy utolsó kézszorítással búcsúzzanak a távozó pásztortól. Gerhardt késik. Fia kezét fogva mégegyszer végigmegy a jólismert szobákon s léptei kopogását kongva visszaveri a nagy üresség. Képek lyuggatott helye szomorúan néz le rá, mint megannyi vérző sebszáj. Kitaposott horpadások és hüvelykujnyi bütykök éktelení- tik a padlókat, melyekről elhordták már a bútorokat. De ő behunyt szemekkel a régi szobákat látja, függö- nyös ablakkal, bútorokkal berendezve, amint zajtalan
