Harangszó, 1933
1933-09-17 / 38. szám
1933 szeptember 17. HARANGSZÓ 303 holnap meg már drámai színész vagyok az élet színpadán, mert kiszámíthatatlan, ismeretlen ember vagyok. Embertársaimról is azt hiszem, hogy jól ismerem némelyiket és a végén itt is kiderül, hogy ők is ismeretlen emberek voltak számomra. Pedig hányszor belenéztem egészen közelről lelkűknek tükörébe: az ő szemükbe, hányszor hallottam gondolataikat és vágyaikat, már- már azt hittem, hogy úgy ismerem őket, mint a tenyeremet, mikor egy szép napon jött a nagy leleplezés; rájöttem, hogy csak hittem azt, hogy ismerem őket, holott ismeretlen emberek voltak számomra. Az utcátokban talán lakik egy jó ismerősöd. Igen sokszor elmond- tad már róla, hogy tűzbe mernéd érte tenni a kezedet, mikor egyszer csak futótűzként terjed róla a hír, hogy „baj van“ és te nem akarsz hinni a fülednek, de végül is kénytelen vagy lemondó, szomorú hangon elrebegni: Azt hittem jól ismerem, pedig csak a valóságot takaró lepel mögött meghúzódó, kétlaki életet élő ismeretlen ember volt a számomra. Hát hogy lehet mindez? Hát úgy, kedves testvérem, hogy az emberi szemben igen sokszor hamis barátságnak és hamis szeretetnek a li- dércfénye csillog, hogy emberi ajkakról igen gyakran félrevezető műszavak csendülnek fel, hogy tekintetemmel, beszédemmel nemcsak „ismertté“, hanem „ismeretlenné“ is tehetem magamat. Csaknem mindenki szövögeti szemének sugárzásával, ajkának édes mosolyával, szavának hazug csengésével és kezének lágy simogatásával azt a képen látható fekete leplet és amögött éli le a maga kétlaki életét. Ma az egész világ át van szőve egy ilyen őszinteséget eltakaró átláthatatlan lepellel, amely mögött az egész emberiség elbújtatja igazi, őszinte arcát. Jaj lesz azonban a komédiásoknak, mert a „szíveket és veséket vizsgáló Isten“ ismer bennünket és egyszer csak leleplez bennünket. Lerántja rólunk az őszinteséget eltakaró leplet és akkor az életmüvész álarca alatt ott áll majd az ítélettől remegő, gyarló, leleplezett bűnös ember. Weltler Rezső. Evangélikus öntudat. Irta: Pass László. Milyen kevesen vagyunk mi evangélikusok Csonka-Magyarországon! Fél milliónál valamivel többen! Pedig a reformáció századának az első felében, a történeti adatok szerint, az egész Nagy- magyarország lakossága evangélikus volt jelentéktelen kis kivétellel. Hiába volt a rákosi országgyűlés törvénye, amely elrendelte, hogy „minden lutheránust meg kell égetni!“, a reformáció tavasza végigsuhant a magyar nép lelkén s nemesség és nép Luther mellé állott. Azután ... sok minden történt. Voltunk „német hitűek“, voltunk „hazaárulók“, voltunk „pestis“ és „rákfene“ ellenségeink szerint, csak Krisztus igaz hivei nem. Üldöztek, irtottak bennünket tüz- zel-vassal, rágalommal, csellel és a vége az lett, hogy alig maradtunk néhányan. Valóban „kicsiny sereg“ vagyunk ma a magyar hazánkban mi evangélikusok. És az a tudat, hogy kevesen vagyunk, olyan nyomasztó, olyan sorvasztó sok evangélikus hitsorsos öntudatára, egyházhüsé- gére, hiszen más vallású tömegekre mutatnak vele szemben, ahol sokaság, anyagi erő, hatalom, összefogás mered felénk. Nem árt, ha hangsúlyozunk itt valamit és pedig azt, hogy mi evangélikusok nem vagyunk „kevesen“, nem vagyunk „oldott kéve“, erőtlen, szétszórt sereg! Nem! Nem árt, ha egyszer megállapítjuk nyilvánosan azt a tényt, hogy a „világ-lutheránizmus“ a protestáns felekezetek közt a legnagyobb, a legerősebb, a legelső! Lássuk a statisztikát! A Földön katholikus (római és görög szertartáséi együtt) van összesen 320 millió, akik főkép a „latin“ népek körében vannak (olasz, spanyol, francia) a többi nemzet körében elszórtan (angolszász, germán, szláv; valamint magyar). A katholikusság ezen 320 milliós seregével szemben áll a 220 milliós Ami lassan jön, bizonyosabb, Ami késik, kívánatosabb: Légy csendes szívvel! Ne keseregj, bár ellenséged Rossz híred költi álnokul, Az Úr ítél s nem hagy el téged, Rágalom nyila földre hull. Ha Isten a te jó barátod, Emberektől nem lehet károd: Légy csendes szívvel! Valamig itt a földön élünk, Gond s baj nem kiméi meg minket; Gyakran akiktől jót remélünk, Sebzik meg mélyen szívünket. Ne várj zavartalan nyugalmat, Melyet csak a csendes sír adhat: Légy csendes szívvel! Van Isten népének szombatja; Ott véget ér hétköznapunk, Az Úr terhűnket ott lerakja, S nála vég nélkül vigadunk. Ott az ég és föld Istenének Dicsőült ajkról zeng az ének: Légy csendes szívvel! Másodszor is elolvassa, néhány strófáját félhangosan mondja. Közben patakzanak könnyei s szemeiből békesség sugárzik. Óvatosan csendesített léptekkel jön az ura. Eléje szalad, magához öleli és csókjával borítja el azt a kezet, mely gyötrődő szívek fájdalom útját visszafordítja Istenhez és sírókat tanít krisztusi bölcseségre: Légy csendes szívvel! — Köszönöm ezt a reggeli köszöntést, drága Pau- lusom! Ez igazán virradatot jelent. — Nem az enyém, édesem, én is felülről kaptam. — És most hol voltál? ... Honnan jössz? — Éjszaka írtam énekemet s reggel szűknek éreztem szobámat. Ki kellett mennem a szabadba. El kellett mondanom ég és föld néma tanúsága mellett, hogy én kivetett, megbélyegzett, koldustarisznyás ember milyen hatalmas és gazdag vagyok Isten gondviselő irgalmából, hogy én ... hogy én ... Szavai csendes, férfias ellágyulásba temetkeznek. Talán ugyanebben az időben egy láthatatlan kéz belényúl Gerhardt Pál összebogozott sorsába s megkísérli azt szétbontogatni. A választófejedelem íróasztalánál ülve iratok tanulmányozásába merül, midőn dolgozószobája küszöbén megáll hitvese: Henriette fejedelemasszony. A fejedelem mosolyogva kel fel székéről s látogatója elé siet. — Szokatlan időben és szokatlan helyen keresel fel, Henriette. A fejedelemasszony komoly arcán zavart mosoly játszik. — A választófejedelmet keresi egy alattvalója. A fejedelem előtt mindenki instanciázik, én is egy alázatos kérelmet helyezek felséged lábai elé.
