Harangszó, 1933
1933-09-17 / 38. szám
302 HARANGSZÓ 1933 szeptember 17. külsőmnek kialakulását, én, aki átéltem belső világomnak csodálatos fejlődését, én ne ismerném magamat? En, ki meghallgathatom szivemnek legmélyén muzsikáló vágyaimnak nesztelen, halk hangfoszlányait, melyet a külvilágból senki emberfia soha meg nem hallhat, én, ki értelmemmel gondolataimnak tarka raktárában csaknem minden nap nagytakarítást rendezek és aki személyesen lovagolok akaratom makrancos paripáján, én ne ismerném magamat? Hát akkor ugyan kicsoda ismerne engem? Mindezek ellenére is igaz az, hogy az ember bizonyos fokig ismeretlen a saját maga számára. Ismeretlen vagyok saját magam előtt azért, mert az életemben olyan gyakran előfordult már — és bizonyára igen gyakran megtörténik még —, hogy olyan szerepekben és olyan pózban jelentem meg, hogy miután átgondoltam mi voltam és mit tettem, végigrázott a hideg és bámuló csodálkozásomban csak annyit tudtam kinyögni: Nem ismerek rá magamra! Ennek a kimondása „nem ismerek rá magamra“, szentül meg vagy győződve, hogy jól ismered magadat, bátor hangon esküszöl örök hűséget, ígérsz örök szeretetet, boldog megértést és az élet csakhamar azt igazolja, hogy nem jól ismerted saját magadat, hogy ismeretlen ember vagy. Szenvedések nehéz keresztjét rakta rád az Isten a te bűnös életed miatt és te a kereszt alatt ri- mánkodó hangon teszel fogadalmat, hogy ezután ez lesz a jelszavad: Imádkozzát és dolgozzál ! Egy darabig csak megy minden szép rendjén, de egyszer csak mindig halkabb és ritkább lesz az imádságod, ismét átok lesz számodra a munka és fejet tördelve kell felkiáltanod : Bátor fogadalmat tettem, holott utólag rájöttem, hogy nem jól ismertem magamat. Fekete lepellel letakart, titokzatos „ismeretlen“ emberek vagyunk! Csaknem minden fogadalmam és ígéretem, csaknem minden célkitűzésem, vállalkozásom, melyeket arra alapítok, hogy „hiszen jól ismerem magamat“, mind-mind azt igazolják, hogy nagyon tévedtem, mert ma komikus, fájdalmas, halk bevallása annak, hogy én ismeretlen ember vagyok saját magam számára, hogy én valóban nem ismerem magamat. Ott állsz az oltár előtt és mivel Isten hárfása. TOrtenetl elbeszélés. Irta: Kapl Bela. 38 Egyik reggel Anna Mária hosszúkásán összecsavart papírost talál párnája mellett. Férje ágya üres, felső kabátja, kalapja hiányzik a fogasról. Sietve ruhát ölt magára, lábujjhegyen az ablakhoz megy s olvasni kezdi urának éjszakai csillagfénylés közt írt legújabb énekét. Olvasás közben úgy érzi, mintha feketén go- molygó felhövilágból hirtelen napfényes tájra repülne lelke, aranysugár csillogna szakadék és bércorom felett s messze magasságból Isten arca tekintene reá. Szívéből nehéz érzések szakadnak fel s könnypatakban megenyhülnek gyötrő fájdalmai. Olvassa, újra olvassa boldog megnyugvással s angyaléneket hall kéklő magasságból. Légy csendes szívvel, légy békével, Bízzál, ember, az Istenben; Nála van öröm nagy bőséggel, Véle boldogulsz mindenben, ő minden boldogságok atyja, A bút örömre fordíthatja: Légy csendes szívvel! ő bővelkedik kegyelemmel, Atyai szívvel van hozzád; Féld őt gyermeki félelemmel, És kegyelmesen tekint rád. Bár néha kereszttel látogat, Kész segedelmével támogat: Légy csendes szívvel! Bár minden elhágy e világban, Amivel magad biztatod, Véle minden nyomorúságban Magadat vigasztalhatod. Megszámlálja könnycseppjeidet, Jókor segítségedre siet: Légy csendes szívvel! Akkor is hallja panaszodat, Mikor mondani nem mered; Előtte akármely titkodat S bánatodat kiöntheted. Tudja jól, mi nyomja szívedet, Keblén sírd ki bús keservedet: Légy csendes szívvel! Mit búsulsz, szegény, élted felől, Mikép kelljen azt táplálnod! Aki teremtett jó kedvéből, Attól csak jót lehet várnod. A minden kegyelemnek Atyja, Áldásit bőven osztogatja: Légy csendes szívvel! Bár késik néha a segítség, De biztosan eljön végre, Ne zúgolódj, ha nyom az Ínség, Utóbb válik üdvösségre. KI ez az ember? — Én, le, ö! Ismerd meg magadat!
