Harangszó, 1933
1933-09-17 / 38. szám
XXIV. évfolyam. 1933 szeptember 17. 38. szám Alapította. KAPI BÉLA 1210-ben. Laptulajdonol: Ounintúii Luth«r-8zö»eta*g. Az Országos Lntker- SzövelHeg biTitiloH lapja. Msgjalanik Hindun tasárnap, Poataciekkizámla: 3 i Ö2S EJdfizotéal elfofiad minden evan( lelkén tu tanító. Ítéletet tenni, annyi, mint vádolni és kárhoztatni önmagunkat: igazságot tenni annyi mint bízni Isten irgalmában, fíoldogok, akik c kettőt folyton gyakorolják. Luther. A „Naroacrad" saerkeoaM-ldAdóhiratala GYŐR II., Petéfl-téi I. ElöRretézi ára' necyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 40 fillér. Eff évre 4 P 80 fillér Csoportéi kőidénél 10»/»-oi kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P <0 fillér. Boldog — irgalmasok. Máté ev. V.—7. „Boldogok az irgalmasok. mert ők irgalmasságot nyernek.“ K i lehetett boldogabb: a tékozló fiu-e, aki könnnyáztatta nehéz utón, szorongó félelemmel tart haza s kemény, dorgáló szavakat vár — és kap megbocsátó édesatyai szót, vagy pedig az apa, aki százszor is visszasírta elveszett tékozló fiát s amikor koldus-gunyában, összetörtén megjön — szivéhez öleli s úgy viszi be házába, mint egy hazatért királyfit . . . Melyik lehetett boldogabb ? . . . Oh, irgalmat kapni és irgalmat adni, egy boldogság. Van ebben a boldogságban valami égi vonás, valami isteni öröm. Az Ur azért int bennünket irgalmasságra, hogy a mi emberi szivünk is megérezzen valamit abból a boldogságból, amellyel megtelik az ő atyai szive mindany- nyiszor, valahányszor hazatérő, bűnös gyermekeit betakarja az irgalom palástjával . . . „Boldogok az irgalmasok“ . . . Nálunk pedig az az első legény, aki a legkeményebben tud visszavágni. Gyermekeink hamar megtanulják tőlünk, hogy a legédesebb öröm — a káröröm. Szabadjukra engedjük az ember ősi, vad ösztöneit . . . liheg a boszu . . . fenyege- tődzik az összeszorított ököl . . . s hogy feszít minden szivet a boszu- állás gondolata! Nem régen a japán tábornoki kar igy fenyegette meg a keresztyén Európát: „Jegyezzék meg az európaiak, hogy a géppuska kezelést jól megtanultuk tőlük!“ A géppuska kezelést ... tehát nem az irgalmasságot! Csodálkozhatunk-e ezek után azon, hogy a családi hajlékok békéje kipusztulóban van, lassan majd csak regényekben olvashatunk róla, az irgalmatlan kéz húzta országhatárok őrizésére lassanként nem lesz elegendő katonánk s az emberi társadalom élete ezért lesz egyetlen véres harccá, melyet milliók folytatnak milliók ellen. De minek is magyarázzam, hisz nemcsak a szivünk, a józan eszünk is áment mond Jézus igazságára, hogy boldogok az irgalmasok. Belátjuk . . . megértjük, csak épen erőnk nincs a gyakorlásra! 1914-ben meglincselték volna azt a papot minden országban, aki magasra emelt kereszttel igy beszélt volna: Emberek,, hazafiak ! Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek! Az ó-ember vad indulata kitört belőlünk és ismételten tőrbeejt bennünket. Elfelejtjük, hogy mi is szakadatlan irgalomból élünk, hogy minden reggel ez az irgalom ébreszt fel, hogy minden utunkról ez az irgalom vezérel ismét haza, hogy mikor nem gondoljuk akkor is ez az irgalom őrködik felettünk. Jaj, mi lenne velünk, ha nem irgalmassággal cselekednék velünk az Ur? Elveszítenénk mindent: múltat és jövőt, jelenvalót és következendőt, múlandóságot és örökkévalóságot . . . S ha mindezeket magadra nézve Ez a fekete lepel mögött meghúzódó „ismeretlen ember“ nem egy kis filléres sárga-regénynek romantikus kalandor-lovagja és nem a modern idők bankrablóinak egyike, amint betörő maszkjával az arcán a fotóriporter fényképező gépe elé került. Ez a fátyol mögé húzódott „ismeretlen“ nem egy ember a sok közül, hanem „az“ ember, az örökké ismeretlen ember. Ez a kép tehát az embert, mint az örök ismeretlent akarja ábrázolni. Gondolkodjunk csak el kissé és rájövünk arra, hogy ez a kép valóigy átgondolod, ha igy rádöbbensz arra, hogy te magad irgalmasságból élsz, hogyan tudod megkeményíteni a szivedet és irgalmatlanul visszavágni, letiporni az ellened vétőt . . . Bosszút állani, visszavágni az állat is tud s az állati életnek ez éppen az egyik jellemző vonása — de megbocsátani, a gonoszért jóval fizetni, irgalommal lehajolni, ez csak az ember kiváltsága, a bennünk élő isteni szikrának eleven bizonysága. Persze mindezeket megcselekedni, az irgalom-adás boldogságát megérezni csak akkor leszünk készek, ha az ó-ember vad, ösztönös életébe beleolvad a felsőbb rendű élet: a Krisztus élete, akarata és szent indulata. Ennek a Krisztusban megújult, irgalmas embernek igértetik, nagy, isteni Ígérettel, hogy irgalmasságot nyer az Ur színe előtt örök életre. „Ki lenne hát érzéketlen Síró embertársához ? Ki lehetne könyörtelen Az Ur megváltott jóhoz? Ki ne ismerné tisztének Megbocsátni sértőjének, Mikor te is szent Atyánk, Irgalmas vagy mihozzánk !“ Ámen. Nagy Miklós. ban megcáfolhatatlan igazságot juttat kifejezésre, azt az igazságot, hogy mi mindnyájan ismeretlen emberek vagyunk. Minden ember bizonyos fokig ismeretlen: 1. saját maga számára és 2. ismeretlen az ő embertársai számára. Az a megállapítás, hogy az ember egy nagy „ismeretlen“ önmaga számára, első pillanatban igen téves és merész megállapításnak látszik. Kicsoda ismerhetne engem jobban, mint ahogy én ismerem saját magamat? Én, ki gyermekkorom óta nap-nap után láttam a tükörben Az ismeretlen ember.
