Harangszó, 1933
1933-01-01 / 1. szám
4 HARANGSZÓ 1933 január 1. galmazzák. A cserkészet is az utóbbit kívánja és elítéli azokat, akik tiltják ettől a nagyszerű élettől a fiukat. Ésmostlássuk mi történik a valóságban. A legtöbb fiú megteremti magának a harmadik szabad alkalmat, a pajtásaival való kötetlen együttlé- tet. Ha máskor nem, hát iskolából hazajövet késik nagyokat, hogy legalább útközben jól kijátszhassa magát. Valóságos harcot folytatnak a fiuk a felnőttekkel szemben életjogukért, a játékért, amely tulajdonképen életszükséglet a számukra. Fáj a szivem, ha a mai diákokra gondolok, akinek alig jut erre alkalma, mert az egész délelőttöt az iskolában tölti s a délutánjainak nagyrésze különórákkal telik el. Későn érkezik haza s ha nem akar be- szekynAá&pi, jüegtjigr.3dt. kevés, idejében tanulnia kell. Persze, hogy ilyen köriilmények között is akadnak a kiváló szellemi tehetségüek között jelesek, no meg egypár sápadt kis penészvirág, aki rettentő szorgalommal pótolja a könnyű és gyors felfogás hiányát. Ma a tanárok is valóságos bűvészkedéssel tudják csak az előirt anyagot feldolgozni, kellően tanítani. Nagy erőfeszítéssel ontják a tudományt, hogy a fiukoponyákban valami maradjon belőle, persze számottevő nevelésre már nem is gondolhatnak. Pedig a nemzetnek nemcsak tudós, hanem elsősorban megbízható, tiszta jellemű polgárokra is szüksége van. A mai nehéz gazdasági viszonyok távoltartják a családi élettől a szülőt, tehát a család alig nevelhet. Magukra maradnak a fiuk és ilyenkor történnek rendszerint kisebb-nagyobb bajok és megszületnek a lelki defektusok az ártatlan játékból kiin- dulóan. Ha akadna közöttük kellő tapasztalattal bíró, aki a helytelen kilengéseket megakadályozná, aki közvetlen hangon bizalommal, szeretettel beszélgetné velük a kátós következményekről, de tudna velük játszani és idősebb pajA kórusból leszól a kántor. — Archidiakonus uram, készen vagyunk az ünnepi énekkel. Nem hallgatja meg? A következő pillanatban megszólal az orgona s gyermekajkakon megzendül az ének: Te vagy éltem boldogsága, Fénylő vezércsillaga, Ha lesújt a sors csapása, Te vagy szívem vigasza ; Óh Szentlélek, égi láng, Hozzád száll fel hő imánk, Az egész világ ma neked Hálásan mond dicséretet. .Míg az archidiakonus néhány mondatot beszél a kántorral, az inas összeszedi a szerszámokat s a bör- kötényes mester elindul a templomajtó felé. — Hát látod, ez az! Igaza van a magister archidiakonus urnák, nagy ember volt a mi Gerhardtus Pau- lusunk, ki valamikor Ltibbenben prédikálta Krisztus Urunk tanításait s gyönyörű énekeket szerzett Isten dicsőségére. Hej, de mennyi szenvedésen és kisértésen kellett szegénynek átmennie!... Bizony, bizony valósággal megforgatták az ördög rostáján, de ő mégis hű maradt! Beszéd közben titokzatosan mosolyog torzonborz bajuszába s vastag csomóban csüngő szemöldökeit felvonva, csendes morgással mondogatja: az ördög rostáján megforgatott prédikátor! No, ez igazán érdekes: az ördög rostáján megforgatott. prédikátor! .. . A gyerekek befejezik éneküket, már csak az orgona szól. Eleinte halkan, lágy akkordokkal muzsikál, mintha faszekrénybe zárt ember sóhajtaná bele a templomba szíve érzéseit. Azután lassan felfokozza hangját, megkeményiti melódiáját s határozott zengéssel beszél. Majd harsogva trombitál, sikolt és dübörög, mintha föld és ég egybevetett ereje' zúgna benne. Mintha a templomgerendák szurágta lyukacskái trombitává válnának és zengő sippá lennének a terméskövek rejtett horpadásai. Diadalmasan szárnyal a melódia, mintha földalatti sírboltok lakói sötéten hullámzó csapatokban visszatérnének énekmondásra s jövendő századok népe felsereglene szent koráléneklésre. Zúg az orgona, diadalmasan harsog milliók éneke s a melódiák zengő folyama templomajtón át rázuhog az utcákra és piacokra, végigkígyózik a városokat összekötő országútakon és énekelni tanítja az emberlelkek alvó világát. Lépés kopog a templom kőkockáin. Az archidiakonus jön vissza, mellette sudár leányka. — Nézd, kislányom, ez Gerhardt Pál, egyházunk nagy énekköltő papja. — Hogy is mondtad róla tegnap? Az ördög rostáján megforgatott prédikátor? — így jellemezték őt. Sokat szenvedett, nagy kísértéseknek volt kitéve és mégis halálig hű maradt. De erről ma már kevesen tudnak! Énekelik énekeit és nem ismerik a költőt, ki lantját szívéhez szorítva vándorol országok földjén és szenténekre tanítja a népeket. Ő az Isten háríása! A leányka merengve, hosszán nézi a képet. Talán többet sejt lelke, mint amennyit szeme lát. Azután hirtelen magasba emeli kezét s néhány mezei virágot tűz a prédikátor képe mellé. (Folytatjuk) Munkában a cserkészet. A magyar újesztendő egyik reménye.
