Harangszó, 1933
1933-09-03 / 36. szám
1933 szeptember 3. HARANGSZÓ 287 rásuktól!? — Einar Folium staverni norvég, Niels Lund kjöbenhavni (koppenhágai) dán lelkészek, cserkésztisztek a saját hazájuk, Zászkaliczky Pál a finn s Kümmerte Ottmár a magyar egyházi viszonyokról szóltak. (Sajnos a finn és svéd evang. lelkészek nem lehettek akkor ott, mert nem voltak Gödöllőn, kirándulásra mentek cserkészeikkel.) E kedves összejövetel megrendezésében Virág Jenő gödöllői h. lelkész fáradozott. A gödöllőiek kedves kis temploma a magyar cserkészeknek is adott alkalmat csendes elmélyedésre. Itt vettük a tábor egyik utolsó napján az Úr szent vacsoráját. Nagyon jól esett lelkűnknek megcsendesedni az Úr közelében, de nagyon szükséges is volt, hogy a világtábor nagy forgalmában, zajában, vásári lármájában hangozzék a cserkészeknek egyenként is és együttesen is Jézus megtérésre hívó szózata: „Menjetek be a szoros kapun, mert tágas az a kapu s széles az az út, mely a veszedelemre visz és sokan vannak, akik azon járnak“. Volt a világtábornak egy állandó oázisa is, ahol nemcsak beszélgetni lehetett testvér-lelkekkel s nemcsak igazi cserkészbarátságok szövődtek, hanem ahol a világtábor, a világcserkészet s a magyar cserkészet legfontosabb lelki kérdéseiről komoly megbeszélések folytak; akár kritika, akár építő szolgálat volt, mindegyik a szeretet hangján hangzott. E hely közvetlen közelében tartotta a világtábor „hivatalos lelke", a „Magyar Cserkészfeladatok Csoportja“ naponta ösz- szejövetelét, de itt lüktetett a fiúkban és a vezetőkben egyénenként is a cserkészet lelke. Ez a hely volt cserkészek részéről a tábor leglátogatottabb pontja. Nem volt olyan nemzetiségű cserkészcsoport, melynek egy-két képviselője ne kereste volna fel a KIE-sátrat. A központi sátoron kívül még volf egy pár a tábor különböző helyein, de ez volt a legkedveltebb. Majdnem minden nap meghitt beszélgetésre gyűltek össze a legkülönfélébb nemzetek fiai. Az összejövetelek éneklés és teázgatás közben folytak az 1. sz. budapesti KIÉ csapat jóvoltából. Még valamiről be kell számolnunk. Sok-sok, rengeteg cserkészt láthattunk párosával, hármasban, csoportosan kóborolni a tábor végét érni nem akaró útjain. Legtöbbje „csen- cselt“, nótázott vagy egymás nyelvét tanulta, de voltak szinte észrevehetetlen csendes bandukolok, akiknek az arcán épen úgy öröm és jókedv ragyogott, mint a többiekén, csak nem volt tán olyan szilaj és határtalan. Láttam s hallottam egészen gyerekeket, meglett ifjakat, kicsinyeket és nagyokat, akik tudtak másról is beszélgetni, mint a tábor óriási méreteiről, tudtak másba is belefelejtkezni, mint a tábor vásári színes és zajos forgatagába. Kevesen voltak, de voltak. Egyik cserkészfiú azzal jött hozzám: „Milyen jó volna, ha most két hétig magunkra hagyna- bennünket cserkészeket minden A kormányzó megérkezik a záró prof. istentiszteletre. —- Én pedig mindig magamon érzem halálosan komoly tekintetét. Hidd el, Paulus, engem vádolnak ezek a szomorú gyermekszemek. Nemcsak az övé. A kis Erzsébet, a kis Anna Katalin, a kis András kihunyt tekintete is benne parázslik a második András szomorú szemében. Azt kérdezik tőlem: miért adtam nekik életet, ha ugyanakkor a halállal jegyzem el őket? Testemből kapják életüket és testemből kapják halálukat. Gerhardt felesége vállára teszi kezét, de az görcsös zokogással hull karjaiba. A lelkészi szolgálatba is sok keserű méreg vegyül. A fejedelmi rendelkezések megbontják a papi testület egységét. Az elkeseredett viták még jobban kiélesednek. Szembekerülnek a hitvallásos alapon állók az engedékenyekkel. Támadják és vádolják egymást. A szigorú felfogásuak hűtlen árulóknak bélyegzik az engedékenyeket, ezek pedig a fejedelemmel szemben elkövetett engedetlenséggel vádolják az erős meggyőződésűeket. Családok, asszonyok, gyerekek villogó szemekkel bíráskodnak egymás felett s mindegyik saját igazságát védelmezi.Bizalmatlanság ékelődik a papok közé s templomi oszlopok mögül kémek hallgatödznak. Rémhíreket suttogók lopóznak a hajlékokba, fontoskodó arccal leadják jóhelyről szerzett értesüléseiket, azután prófétáinak, balgaságtól óvnak és tanácsokat adnak. Milyen jó annak, ki önmaga helyett Istenre támaszkodik s emberek helyett Istennél keres elhatározásaihoz bölcseséget! Csendes este íróasztalánál ül s belemélyed munkájába. Felesége Andráskát babusgatja, a kis Pál pedig egyik széktől a másikhoz döcörög s nagyot kacag, ha elérkezik apjához és belekapaszkodhatik lábába. Alszik már a két gyerek. Egyforma lélegzetük úgy hangzik, mint valami messziről szálló, nagyon halk, egyforma melódiájú muzsika. Néhány papírlapot összeszed íróasztaláról, azután felesége mellé ül. — Befejeztem, hallgasd meg, Mária. Vendég vagyok a földön Nincs állandó tanyám; Időm ha itt betöltőm, A mennybe vár hazám. Csak buidosás itt sorsom, Törődés életem, Oda fenn vár nyugalom S isteni kegyelem. Mi is volt küzdelemnél S gondnál más életem, Mióta lelkem eszmél S rá emlékezhetem? Hány éjjel, mennyi reggel Szállt el fejem fölött, Míg álmatlan szemekkel Fekvém bú s gond között! Mozgalmas életemben Hány szélvész kergetett? Villám, rettentve lelkem, Hány járt fejem felett? Rám gyilkos gyűlölettel Hány ellenség csapott? Bár sem szóval sem tettel Nem adtam rá okot.
