Harangszó, 1933
1933-09-03 / 36. szám
286 HARANGSZö 1933 szeptember 3 nyozta be az oltárt s a templom fatörzsekből álló oszlopcsarnokát. Háttérben a szél lobogtatta a norvég, dán és finn keresztes zászlókat s a magyar csapatok néhány zászlóját. Csend és rend volt körülöttünk, csak néha-néha hozta felénk a szél a tábort látogatók beszédjének, vonatok s autók robogásának morajló zaját. — Az istentisztelet dán liturgia volt. Dánul beszélt a lelkész, de mindnyájan értettük, mert ki-ki a kezében levő íven saját nyelvén olvashatta az isten- tisztelet szövegét. Nagyon bensőségessé tette az istentiszteletet a liturgia sajátsága, hogy a lelkész úgy szólván minden mondatára felel a gyülekezet. Még több áhítatot keltett volna, ha énekkar és gyülekezet énekelve felelhetett volna a lelkész szavaira. Az énekeket ki-ki a maga nyelvén énekelte, a feleletek is különböző nyelveken hangzottak s mégis olyan egynek éreztük magunkat, mint akiket az Úr Szent Lelke fog össze drága testvéri közösségbe. A prédikációban is megéreztük, hogy mennyi rokon lélek van kívülünk kicsiny magyar ev. népen kívül s milyen kegyelem az az Úrtól, hogy mi egymásra találhattunk ott a Szent Lélek által. Sokan ezzel a három gondolattal távoztunk az istentiszteletről: milyen sok áldást jelentene ránk magyar evangélikusokra, ha jobban keresnénk külföldi testvéreinkkel az összeköttetést s hogy milyen sokat veszítettünk istentiszteleteink „leegyszerűsítése“ miatt s milyen nagy megújuláson kell átmennünk, hogy minden tekintetben igazi evangélikus nép legyünk. Nagyon szép volt még a záró isten- tisztelet, amikor Horthy Miklós kormányzó is megjelent a cserkészek között. Jó volt éreznünk azt, hogy hazánk nagyjai s köztük a legelső magyar ember mennyire szívén viseli az ifjúság ügyét. Ezen az istentiszteleten Ravasz László dr. ref. püspök hirdette az igét a tábor összes prot. cserkészeinek. Az angolok, a franciák stb. mind a maguk nyelvén olvashatták a beszédet s imádságokat s együtt énekeltek az egész gyülekezettel. De nemcsak a cserkészeknek jelentett élményt és buzdítást a külföldi evangélikusokkal való találkozás, hanem a gödöllői evang. gyülekezetnek is. A kis gyülekezet zsúfolásig megtelt új templomában néhány külföldi evang. lelkész beszélt a maga népe ev. egyházáról és tett bizonyságot a Krisztusról. Boldogan hallottuk a csupa evang. népek egyházi életéröl az ismertetéseket. Az a híradás, hogy mennyire szeretik az énekeket s hogy milyen szépen énekelnek s hogy az énekek szövegét is sokan könyv nélkül tudják s hogy 3000 éneket tartalmazó énekeskönyveik is vannak s hogy mennyire mindennél fontosabb nemcsak az egyszerű népnek, hanem a vezetőknek is a Krisztus országa s hogy csak akkor tudják boldognak nemzetüket, ha az a Krisztus országa, bizony megszégyenített minket magyar evangélikusokat. Hol vagyunk még mi az ö világosságban jáEvang. istentisztelet a cserkészvilágtáborban. (Végezte: Lund dán lelkész.) Isten háríása. Történeti elbetzélét. Irta : Kapl Bela. 36 XXXI. Bibliát és papírost tesz maga elé s belemártja tollát lefolyatott szélű cseréptintatartójába. Háromszor végzi ezt a műveletet, de mindegyik esetben tollbaszárad tintája. Végre is türelmetlenül elveti írószerszámát. Kéziratokat szed elő fiókjából, kézbe veszi egyiket, másikat, de csakhamar félreveti őket. Fel-alá járkál szobájában, felfelé nyolc lépés, visszafelé ugyanannyi. Időnként megáll az ablak előtt s kitekint a csillagtalan sötétségbe. íróasztala mellett, falhoz fordítottan, kopott hu- zatú zsámoly fekszik. Ráveti magát, úgyhogy nyöszörög térde alatt a megereszkedett száraz fa s félhangosan, nyögve imádkozik. Robajjal táruló ajtónál Szabina asszony kiáltása hallatszik: — Kicsi fiunk van, Paulus! Következő pillanatban eltűnik, mint. hirtelen támadt jelenés. Gerhardt mozdulatlanul térdel a zsámolyon, csak teste hajol mélyebben előre s csendesre halkul imádsága. Azután feláll és elindul a belső szoba felé. Édeskés orvosság-illat csap feléje s felnőttek lefojtott duru- zsolásába kis gyerek nyöszörgése hallatszik. Elérkezik felesége ágyához. Megsimítja halvány, vértelen arcát, azután kezébe fogja hűvös érintésű kezét. Egyikük sem szól, kisvártatva mégis egyszerre mondják ezt az egy szót: ámen! Beírja a matrikulás könyvbe: András Keresztély, született Anno 1665 február 6-án. Kezében megáll a toll és maga elé tekintve halkan mondja: a kis ötödik: Vájjon mi vár szegénykére? Mikor és melyik anyakönyvbe jegyzik majd be ezt a nevet: Gerhardt András Keresztély? Anna Mária asszony hónapok múltán is halovány orcával, reszketős lábakkal jár-kel a szobákban. Lép-. csőjárás vagy hajolás után ziháló kebellel kapkod lélegzet után s néha kimerülve omlik az ablak melletti karosszékbe. A kis András pufók arcú gyerekként jött a világra. Két kicsi kezét ökölbe szorítva pihenteti párnás takaróján alvás közben, ha pedig ébren van, mosolygó kék szemekkel néz a világba. Később azután pufók arcocskája ráncosra ványad, karjáról, lábacskájáról lefolyik a hús, egyszercsak olyan lesz, mintha egy összeaszott öreg emberkét fektettek volna helyébe a bölcsőbe. Édesanyja föléje hajolva sokáig figyeli, azután magához inti férjét: — Halálos szomorúság van ennek a gyermeknek a szemében. — Balga vagy, Máriám. — Tele van könnynélküli sírással, néma panasszal és elmondatlan vádakkal. — Miért mondasz ilyeneket? — Nézd csak a szeme mellé mélyesztett szarkaláb vonalakat! Nézd szája mellett a néma keserűség árkát! — Minek gyötrőd magadat! Majd megerősödik, édesem. Anna Mária bánatosan csóválja fejét. ■— Nem fejlődik, inkább mindennap kevesebb lesz. Az első három hónapban erősödött, azóta folytonosan sorvad. Nézd csak milyen lötyögős lett kis ingecskéje! — Én bízom hozzá! ...
