Harangszó, 1933

1933-01-22 / 4. szám

28 HARANGSZÓ 1933 január 22. mint isteni kapukon át ömlött e világba a csodálatos melódiák színes zuhataga, hogy üdítő fürdője legyen az emberi lé­leknek. Beethoven már süket volt, de még mindig írta számodra a melódiákat, amelyeket szegény ő maga már nem hallhatott. Schubert koldusszegény volt és mégis csodálatos gazdagsággal ön­tötte e világba kedves dalait. Hányán gazdagodtak az ő müvein, míg ő maga, szegény, nyomorogva, nélkülözve pusz­tult el fiatal korában. Mivel fizetett nékik az emberiség? Életükben meg nem ér­téssel, közönnyel, haláluk után elkésett koszorúkkal s hideg márvánnyal azokért a meleg szívekért. Művészetnek nyomorgó lantosai, ti­vagytok a nagy hitelezők, kik koldusként jöttetek s mentetek el e világból csodá­latos gazdagságot hagyva örökül az em­beriségnek. De miért megyek én a múltba hitele­zőimet keresni, mikor itt néz rám édes­anyám arca, mint egy kifizethetetlen, drága adóslevél. Hány édes álmát űztem el éles gyermeksirással, hány hozzám fűzött naiv ábrándját, féltett, rejtett ter­vét téptem szét ifjú kezekkel s most még csak a gondokat sem tudom elűzni feje felől s nem tudom nyugalommal beara­nyozni élete napjait. És mégis, ha reám néz szerető sze­meivel, nem az fáj szívének, hogy nem tudok néki megfizetni, hanem az, hogy majd nem tud nekem örökké adni. Kedves ifjúság, öleljük át édesanyán­kat, ezt az áldott hitelezőt s törlessziik adósságunkat szerető csókkal. Te pedig, keresztyén testvérem, nézz hitvesed arcába! Nem adósa-e a férfi annak a nőnek, akinek a lelkét magához kötötte? Azt a lelket, amelyet a férfi oly ritkán ért meg, oly gyakran lekicsinyel s oly gyakran elhanyagol. Holott min­den női lélek kristályvSzü kút, amely üdítő italt kinál a szomjú léleknek. De ha a kutat nem merítik, a vize megrom­leül az asztal végére. Jönnek a gazdasági cselédek, meg a söríőző-legények és mindegyik megkeresi szo­kott helyét. Gerhardt polgármester előveszi bibliáját és felolvas egy fejezetet Máté evangéliumából. Azután mindannyian fennhangon elmondják Luther esti imád­ságát, a Miatyánkot és Apostoli hitvallást. A gyerekek eléneklik az iskolában tanult koráit. Első versnél még- csak egyedül mondják, másodiknál már erősödik a hang, harmadiknál mindnyájan együtt éneklik. A három nagyobb gyermek feláll s édesanyjuk elé lép. — Mondjátok el a bibliai diktumot. Egymásután elmondják könyvnélkül, folyékonyan: — „A mit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.“ Egy ideig elbeszélgetnek a háznéppel. Elkérdezik a napi eseményeket, megbeszélik a holnap teendőit, azután pihenni térnek. A belső szobából egymásután hangzik ki a gyerekek hangja, amint anyjukat hívják. Ágyukhoz térdel, kezüket összefonja saját kezével s eiimádkozza velük az esti imádságot. Azután szelíden föléjük hajol s búcsúzásul álmot csókol szemükre. Ma kissé tovább tart az esti imádkozás. Christian ágya felől csendes beszélgetés hullámai csapódnak ki, elfojtott sírás hallatszik, azután ráhull az ő homlokára is az édesanyja búcsúzkodó csókja. Gerhardt polgármester türelmetlenül nézeget a lelked gazdag ajándékait ontod szét e világba, érezd meg, hogy adós vagy! Adósa vagy sok más léleknek, akik fel­mentenek tégedet a fizikai munkától, megszövik ruhádat, törik a rögöt, kötik a kévét helyetted a szikkadt mezőn s ez­által lehetővé teszik számodra, hogy lel­ked az egyszerűbb munkából felszaba­dulva a magasba, a nagy gondolatok eszményi világába szárnyaljon. Hány lélek marad lent, aki pedig job­ban megérdemelné a léleknek ezt a sza­bad szárnyalását, mint te, de a sorsa arra ítélte, hogy törje a rögöt s kösse a kévéket a tarlón. Sok léleknek örök tragédiája marad, hogy nem került olyan környezetbe, olyan viszonyok közé, ahol lelkének ké­pességeit szabadon kifejthette volna. A narancsfa nem teremhet gyümölcsöt a fjordok mentén s hiába plántálsz tölgyet a líbiai sivatag forró homokjába, kipusz­tul az ott. Ha látsz sínylődni, vegetálni egy növényt, ne várj tőle addig gyümölcsöt, míg át nem plántáltad a neki megfelelő talajba. Ne vakítson el tudásod, mert a tudo­mány csak eszköz, szerszám, amelyet rendszerint más faragott a számodra. Egész tudásod, amelyre oly büszke vagy, legnagyobbrészt csak reflexfény, amelyet egy másik nagy szellem sugároz reád. Nem önfényben, hanem idegen fényben sugárzol, mint a hold, amely a naptól kapja a fényét. Ne tegyen, vakká hírneved, dicsősé­ged, hanem lebegjen előtted Lessing mondása: „Vannak hires emberek és , vannak akik megérfJergeJijék, hogy híre­sek legyenek“. 'Ha niégefzed e mon­dásnak finom gúnyját, úgy nem hitele­zőnek, hanem adósnak fogod magadat tartani. De hadd mutassak rá egy másik nagy adósságra. Nem adósa-e az életből immár kifelé belső szoba felé. Amint összehúzódó szemekkel kutat- gat a sötétségben, rosszalás és aggódás, kíváncsiság és várakozás váltakozik tekintetében. — Sokáig jöttél, Dorothea. — Négy gyerekkel imádkoztam, Christian, — fe­leli halkan, de szemei rejtett boldogságtól ragyognak. — Christiánnak ma külön is volt mondanivalója. — Szép, szép, Dorotheám, de talán estiistentisz­teletünk feleslegessé teszi ezeket a külön imádkozta- tásokat. Kímélni szeretnélek! Féltlek, Dorothea, na­gyon féltlek. .. Mélyzengésű hangja megtelik forró érzéssel. Maga mellé ülteti hitvesét és végigsimitja halvány arcát, melyből két fekete szem acélfényű, tűzzel világít. Ajkához emeli ura kezét, azután ráhajtja forró arcát. —Ezek életem legboldogabb pillanatai, Christian. Ilyenkor külön-külön mindegyik gyermekemmel együtt vagyok és beszélgetek velük. Kettesben is mindig hár­man vagyunk: gyermekem, én és a jó Isten. Óh, mi­csoda boldogság úgy beszélgetni gyermekünkkel, hogy ugyanakkor Istennel is beszélgetünk. Elmondani nékik anyai szívünk félelmét és intését, ödahelyezní ártatlan szívüket és életüket Isten kezébe és hallgatni, hogy mit izén Isten nekik s énnekem. — Christianom, —- folytatja rövidke kis szünet után, — sok mindent kitöröl lelkűnkből az élet. Ma lik, elposványosodik, élvezhetetlen és megrontó lesz. Hány női lélek posványosodott el amiatt, mert nem volt aki abból hitet, szeretetet, szépséget, művészetet merí­tett volna. Elposványosodott, romlott- vizű kutak, elhanyagolt, ki nem merített női lelkek, mint örök vád álltak meg­búvó adósok előtt, akik mámorgőzös csapszékekben vélték szomjúságukat olthatni, nem sejtve s megvetve azt a kristály italt, amelyet a ti lelketek kínált nékik. Csoda-e, ha örök szomjúsággal vándorolnak ez életben s érkeznek meg a révpartra?! És ti nők, nem érzitek-e az adósság súlyát? Hogy alakította ki az ifjú képze­lete arcotokat, mint egy átszellemült szobrász, telve ideálizmussal. Mennyi szépséget, mennyi jóságos vonást vitt arcotokra szerető képzelete s ti sokszor durván belevágtok ez arcba s a művé­szileg megmintázott női arc darabokra törve omlik össze. Érzitek a különbséget a megmintá­zott, idealizált női arc és saját arcotok között s ahelyett, hogy arcotok az ideál arcvonásait igyekezne felvenni, lerom­boljátok az ideált, fájdalmat és csalódást szülve. Ha nincs erőd egy nagy lélek szár­nyalását követni, ne húzd le öt magad­hoz, ha te nem tudsz emelkedni, ne aka­dályozd meg őt a szárnyalásban, mert nincs szomorúbb látvány, mint egy szárnyaszegett madár porbanvergődése, nincs fájdalmasabb, mint egy szárnya­lásra predestinált lélek porba hullása. íme a két nemnek kölcsönös, örök adóssága! De keressük tovább a hitelezőket és adósokat. Te, aki büszke vagy képzettségedre s a magas gondolatok légkörében élve, szánakozó gőggel nézel az alacsonyabb rétegekben verejtékezve dolgozó telkekre s úgy érzed, hogy hitelező vagy, mert

Next

/
Thumbnails
Contents