Harangszó, 1933
1933-08-13 / 33. szám
1933 augusztus 13. HARANGSZÓ 265 Apróságok. Korea táján — amint írja Ossen- dowski — a következőképpen vadásszák a szarvast, jávorszarvast. Az őserdőség valamelyik részén tisztást csinálnak: a fákat kiirtják, a terület füvét felégetik, majd a talajt sóval behintik. Ezt csinálják hónapokon keresztül, úgyhogy a környéknek csaknem minden szarvasa odaszokik. Ősszel aztán a tisztáson vermet, illetve vermeket ásnak, annak tetejét gallyakkal letakarják és sózott földdel lazán behintik. Az egész esztendőn át odaszokott szegénv párák egymásután hullanak a vermekbe. A medvét is így vadásszák, de hússal csalogatják. A tigrist nem sikerül ígv (épre csalni: megérzi ugvan a kitett hús szagát, oda is jön, körbe-körbe jár körülötte, de aztán otthagyja. A Kisértő is állandóan munkában van akárcsak a keleti vadászok. Minél nagyobb a nyomorúság, annál inkább dolgozik. Csakhogy nem sóval hinti be a vermek lazán betakart száiát, hanem sokkal értékesebb dolgokkal. Pl. az egyiken. a kísértés vermén, lát kedves kis házikót, amilyenre már régen fáit a szíve. Nem kell semmi mást csinálni, csak valakit leszúrni és kirabo'ni A másik, kis földecskét lát a Kísértő által ásott verem lazán letakart száia fölött. Ismét másik gondtalan, derűs életet, vagy hajnalig tartó léha szórakozásokat lát'. Semmi mást nem kell tennie, csupán a hivatalos pénzekből elvenni valami csekélységet. ..Nem veszi észre senki!" — súgja a Kísértő. És az emberek gyanútlanul mennek a verem szájára és természetesen a verembe hullanak. A tigris nem megy a verembe — a becsületes, istenfélő ember sem a kísértések vermére. „Ne vigy minket a kísértésbe!" — imádkozunk naponként. Kelet-Ázsia egyszerű népe előtt a legnagyobb értékek egyike a ginsen-gyökér. Növényi gyökér ez, amelyet az őserdők mélyén kutatnak fel. Gumós gyökerének súlyát az. arany dupla súlyával fizetik. Értékének oka — a keletiek meggyőződése szerint — hogy hosszú életet ad. Hivatásos ginsen-kutatók éveken át jár- iák a rengeteget, felveszik a harcot az őserdők vadjával, csakhogy minél több ginsen-gvökeret szerezhessenek. „És ha az én utaimon járandasz, megőrizvén az én végzéseimet és parancsolataimat...: meghosszabbítom életed idejét“ (I. Kir. 3, 14.). Tehát nem ginsen-gyökér élvezete hosszabbítja azt meg. Egy ginsen-kutató óriás mesél a gin- sen kutatás veszedelmeiről, első sorban is a tigris örökös támadásairól. De ő ÚP'vmond már nem fél tőle, mert az első elejtett tierisnek megette szívét, máját. Ez ad erőt az úiabb harcokban! „Isten az én erős kőváram!" (II. Sám. 22, 33.) — és nem a tigris szive, mája. Szomorú ..iátékot" ír le Ossendowski, amely Novokijevskben volt szokásos a katonatisztek között, amelyet „tigrisjá- ték“-nak neveztek. Amikor az alkoholfogyasztás már a tetőpontját érte, sorsolás útián két csoportba oszlottak: vadászok és tigrisek csoportjára. A vadász az elsötétített terem közepére állt kezében fegyverrel — a nézőközönség a falhoz támasztott létrák legmagasabb fokán fodalt helyet — a ..tigris" pedig cipő nélkül, nesztelenül kúszott, mászott sza kellett utasítani. Ennek a nagy érdeklődésnek a magyarázata az, hogy az utolsó kételkedők is kénytelenek voltak meclátni ennek az iskolának nagy nevelő hatását gyermekeiken. Az Úr csodálatos eleven munkát végez a tanulók között, ifjak és leánvok együtt járnak szüleikkel az esti áhítatokra, együtt sírnak bűneik felett és mélységes vágyódással törekednek a mennyei haza felé. A világ felé vezető út nem nvilt meg a számukra. Ellenkezőleg, a világtól tértek yissza atyáiknak nehéz vándorújára és alázatosan kezdték meg a Krisztusban való új életet. Ma a felébredteknek négy ilyen népfőiskolájuk van. Négv munkaterület, ahol az Úr a fiatal lelkekben a munkáját végzi. Mind a négyben együtt hordozzák az örömöt és bánatot, együtt éneklik az éneket és együtt vágyódnak megtört bűnbánó szívvel azután az Úr után, aki a megtört lelkek gyógyítója és testvére, rtszről-öszre megtelnek az iskolák és a falak közül tavaszról tavaszra az Úr után vágyódó új és új fiatal sereg indul el. Ezeket a népfőiskolákat a szülői szeretet, a féltő gondoskodás hozta létre. Az az égető kérdés, mely élesen vág bele a lélekbe: mi lesz az én gyermekemből? A finn szülő nem tudja egykedvűen nézni, hogy gyermeke elvesszen a világnak borzasztó kavargásában, minden támasztól elhagyatva, hanem lelkének égető kérdésévé válik: hogyan üdvözölsz, üdvözülsz-e egyáltalán? Az Urnák a kérdése a legnagyobb gondia: „Hol van a te atyádfia?“ A finn felébredt szülő szívén viseli gyermeke testi és lelki gondját és minden törekvése az, hogy gyermeke az Úr jézus Krisztusnak szolgáljon. Magyar édesapa és édesanya, mit akartok, kinek szolgáljon gyermeketek? Istennek, vagy a világnak? Sztehlo Gábor. — Szegény ember, ez is csak koporsókat hagy maga után Berlinben. A kis Gottfried, meg az aranyszőke Erzsébet koporsóját. Egy ideig senkise szól, mindhárman gondolataikba mélyednek. Azután Gerhardt megszólal s mintha hosszú gondolat-lánc utolsó acél szemét kovácsolná egybe, halkan, de szinte derűs hangon mondja: — Derék Magister Heintzelmann barátunk koporsókon kívül bölcsőt is hagy itt Berlinben: az életpéldáját. — Gondolod, hogy rátok is sor kerül? — kérdezi Berthold Andi*as. Gerhardt Pál és Anna Mária tekintete találkoznak. Hosszan, némán nézik egymást. — Mittenwaldeban meggyőződésem szerint prédikálhattam. — És Berlinben? — Másként nem tudnék prédikálni. Csak az a kérdés, hogy meddig engedik ezt meg. A papné hófehérre sápad, azután hirtelen vérhullám pirosra színezi. — Isten óvjon téged és mindnyájunkat, édes Pau- lusom. De ha ez bekövetkeznék, akkor egészen világosan megérteném, hogy Isten miért rendelt téged Berlinbe. — Mindegyikünket bizonyságtevésre rendel. — Áldozat nélkül nincsen bizonyságtevés! Gerhardt fejét rázza s keserű mosolyra húzza száját. — Nem gondolkodik mindenki így. Sokan többre értékelik mindennapi kenyerüket, mint meggyőződésüket. Hitvány koncért erőszakot követnek el leikükön. Papolnak prézsmitáló szájjal, alvó lelkiismerettel, mások parancsolása szerint. A fő az, hogy legyen állásuk, kenverük, feljebbiutásuk. A mi nekünk minden, az nekik semmi. A mi nekik tépett rongy, az nekünk Isten táborába gyűjtő szent zászló: a meggyőződés. Berthold András többször közbe akar szólni, de csak ismét elhallgat. •— Megdöbbent szegény Heintzelmann esete, — szól végre, — de azért nem látom olvan sötétnek a dolgot. Tapodott testű, vérszivárgós sebü, elesett nép vagyunk mi még. Ki merné fejünkre idézni a vallási villongások átkát? — Bárcsak igaza lenne, apám uram. Sok gyötrelemtől megszabadulna ember, Krisztus anyaszentegy- háza és sanyargptott népünk. Óvatos lassúsággal mennek haza a síkos úton. A sepert kőjárda szélén inasgyerekek csuszkát készítenek s hangos rikoltozással kikacagják azt, ki teste hosszúságával megméri a havas földet. Anna Mária mosolyogva rázza fejét. — Síkos úton ingatagon jár az ember! ... — Ha egyedül megy! ... — mondja a pap. (Folytatjuk.)
