Harangszó, 1933
1933-08-13 / 33. szám
262 HARANGSZÓ 1933 augusztus 13. megnyugvását, jelenti az igaz, maradandó életet. „Neked teremtettünk óh Isten, nyugtalan a mi szívünk, miglen megnyugszik Benned!“ (Szt-Ágoston). Erre azonban képtelenek vagyunk természetes állapotunkban, mert a bűn, egész megromlott lényünk megakadályoz ebben bennünket. A bűn következménye a halál. Azért az a döntő kérdés, ha el akarunk jutni az életre: Hogyan győzhetjük meg a halált? A felelet így hangzik: Az egyedül igaz Isten megösme- rése az élet. Krisztus adja ezt a feleletet, aki elmondhatja magáról: „Én vagyok az igazság“. Ezért igaz a felelet. Isten megösmerése, amiről itt szó van, nem teremtésből nyert, bár az is egy út Isten igaz meg- ösmeréséhez. Ez az Istenösmeret, a teremtésből származó, nem közölhet velünk örök életet, mert nem távolítja el a halált a világból. Istennek lelkiismeretünkből nyert megösmerése nem győzheti meg a halált. Istent csak mint igazságos bírót, mint szentet mutatja meg nekünk, aki kiönti haragját az emberek igaztalaoságára. Ez a meg- ösmerós elítéli akarásunkat és cselekvésünket és megerősíti a Bibliában foglalt, a bűnösök fölötti halálos ítéletet, de nem tehet bennünket jó emberekké, akik a jót akarják és cselekszik. Az „egyedül igaz Isten“, akiről Krisztus beszél, a Biblia, az egész Szentírás Istene. A Biblia Isten Igéje, az Ő kijelentése; nélküle az Istenösmeret egyoldalú, tökéletlen és nem elegendő arra, hogy örök életet közöljön velünk. Az írások, az Ó- és Újtestamentum csodálatos harmóniájukban Istent mint szeretetet mutatják meg nekünk, aki meg akarja menteni a bűnöst, de éppen ezért a bűnt gyűlöli és megítéli. Ezt az ösmeretet Jézus közvetítette nekünk. Isten megbízásából élt, szenvedett és meghalt, nem a maga nevében. Követnek tudta Magát, aki mindent az Atyával való teljes egyezéssel vitt véghez. így jelentette ki nekünk az ő megváltó munkája a szerető Istent, aki szerette a világot és Fiát adta érette, hogy „mindenkinek, aki hiszen Ő benne, örök élete legyen“ (Ján. 3, 16.). Krisztus keresztje a jele Isten szeretetének. Az Ő keresztjében Isten megítélte a bűnt, a gonoszt és egyúttal megkegyelmezett a bűnösnek, végrehajtotta az ítéletet az emberiség helyettesén és ezáltal éltet szerzett a halálra kárhozta- tottnak. Az Ő engedelmessége ismét összhangba hozta és megbékéltette az emberiséget Istennel. Az ember most már újból megfelelhet eredeti rendeltetésének, h,ogy Istené legyen és az Ő dicsőségére szolgáljon. Aki tehát megösmeri Jézus Krisztusban Isten Követét, az meg- ösineri Istent és az egyedül igaz Isten megösmerése által örök életet nyer. Istennek megváltásunkra szolgáló ez a cselekvése természetesen először személyes elfogadás, hit által lesz számunkra hathatóssá. Isten helyes megösmerése elvezérel bennünket a bűnnel való teljes szakításra, az üdvösségnek Krisztusban való elfogadására és így az örök életre. Istent megösmerésünk itt természetesen csak töredék, azért nem juthat el az örök élet a teljes kibontakozásra. De ez csiraszerűen belénk vettetik hit által, hogy az Örökkévalóságban kibontakozzék Isten dicsőségére. Szeretetintézmények jubileuma. A folyó év ősze az evang. belmisz- sziói munka két nagy jubileumát hozza el számunkra. Szeptember 12.-én lesz száz éve annak, hogy Wiehern János Henrik Hamburgban az elhanyagolt gyermekek megmentése végett Rauhes Haus néven menedékházat alapított. Szalmafödeles kis házikójába ezen a napon vitte be az első három gyermeket. A szerény kis Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta : Kapl Béla. 33 XXVIII. A büszke bolthajtású Nikolai templom falai közt elcsendesedik az ének. Csendes fóhász mormolás közt mélyre hajolnak az áhítattól ragyogó homlokok, majd megmozdúlnak a zsúfolt padsorok. Emberszemekből búcsúzó pillantás hull a komor fenséggel emelkedő gazdag faragású oltárra, melyről páncélos arkangyal, ölében gyermekét tartó Szűz Mária és szent Stanislaus szobra tekint alá, azután ajtók felé áramlik a nagy embertömeg. Már csak búgó orgonaszó száll szerte, mint a befejezett istentisztelet utolsó lélegzete. Néhányan szembefordulnak az embertömeg sodrával, fellépegetnek az oltárhoz vezető lépcsőkön s eltűnnek a sekrestyeajtó mögött. Férfiak, asszonyok, előkelőén öltözöttek, vékony ruhában didergők viszik lelkipásztorukhoz szívük panaszát és életük keservét. A padsorokból utolsónak ketten indulnak: Berthold András és az istentiszteletet végző Gerhardt diakónus hitvese. Berthold András szikár alakja utolsó találkozásunk óta meghajolt s gyér haját fehérre festette az idő. Leánya gondosan csavargatja nyakára puha gya- potkendőjét, azután karja alá csúsztatva kezét csendesen elindulnak. Éppen a templom előcsarnokának küszöbéhez érkeznek, mikor Gerhardt Pál utoléri őket. De szót is alig válthatnak, mert seregnyi ember várja az igehirdetőt s boldog, ki kezét megszoríthatja vagy tekintetét felfoghatja. — Tanácskozásom lesz még, Mária. — Én majd elkísérem apát, — feleli megértő mosolygással a papné. A régi családi ház nappali szobájában ülnek egymás mellett s meghitt, csendes beszélgetésbe merülnek. Berthold tekintete vizsgálódva nyugszik leánya keskeny, sápadt arcán. — Tudod-e Anna Mária, hogy már négy éve vagytok Berlinben. Mióta közelemben vagy, gyorsan repülnek a hónapok, sokszor szinte hinni sem akarom, hogy megint új tavasz int felénk virágos kezével. A papné feje kimerültén kókad előre. Arcának fájdalmas vonása kemény barázdává mélyül. — Felénk csak őszi hervadás int, apám. Megkeresi lánya kezét. •— Templomban is figyeltem arcodat. Ugy-e megint nagyon fáj a szíved, édesem? — Nem jobban, mint máskor, apám. Nem is panaszképpen mondom, csak éppen mondom. Esztendeim számát koporsók jelzik. Mittenwaldetől azzal búcsúztam, hogy templomunk sírboltjába helyeztük kis Erzsébetünk koporsóját. A jó Isten helyette Katalint ajándékozta nekünk vigasztalásul. Óh, hogyan szerettük és óvtuk! Napsugárként szállt köröttünk, mint égből küldött ajándék, 15 hónapos korában mégis elrabolta a halál. Jött a kis András és el is ment, csak fehér arcának képe
