Harangszó, 1933
1933-01-22 / 4. szám
1933 január 22. HARANGSZÓ 27 meg, legyen a protestáns Sionnak is vára, mintegy hirdetvén azt, hogy az a protestantizmus, mely annyi külföldi embert boldogít, Bábolnán is él és áldásteljesen munkálkodik. A miniszteri engedély alapján rendezett országos gyűjtés 5500 pengőt eredményezett, mely összeg takarékpénztárba elhelyezve 1932. júniusáig kamatozott és épen azért kellett a terv megvalósításával eddig várakozni, mivel a templomépitésl mozgalom különféle okok miatt megakadt, de ennek a legfőbb oka mégis az volt, hogy azt a buzgó férfiút, aki tulajdonkép az egész ügyet szívén viselte és mozgatta, a katonai parancsnoksága elhelyezte Bábolnáról. De amikor ez a buzgó, Isten országa eljöveteléért munkálkodó, harcoló vitéz katona, Pettkó-Szandtner Tibor 1932. májusában ismét visszakerült közi- bénk, első tette volt a félben maradt munkának a befejezése, a templomnak a meglevő készletekből való felépítése. Ennélfogva az ő fáradhatatlan munkálkodása folytán a templom, Istennek legyen hála, tető alá került, amint az a képen is látható Árpád-kori román stilban fog az felépülni és így díszére válik annak a térnek, melynek a közepét foglalja el. Azonban a templomnak a tető alá juttatásával és a toronynak a felhúzásával az anyagi erő is kimerült, az összegyűjtött pénz elfogyott. Ott áll a templom bevakolatlanul, pedig a bevakolásra, valamint a berendezésre kellene még 2500 pengő, nem számítva ezen ősz- szegbe az oltárt, az orgona-harmóniumot és a harangokat, amiknek a felállítását, illetve a beszerzését vitéz Pettkó-Szandt- ner Tibor ménesparancsnok, egyházközségi felügyelő vállalta magára. Hisszük azonban, hogy a jó Isten kegyelme szélesebb körben is meg fogja mozdítani a buzgó evangélikus hívek áldozatkészségét s így hamarosan hozzásegíti a bábolnai protestánsokat a hiányzó összeghez s a jövő nyárra már saját templomukban dicsérhetik azt, aki mindig erős vára volt a benne bízóknak. Szekeres Sándor. Adósok és hitelezők. Irta: I'só Pál. (Folytatás.) (2) Voltaire mondja egy helyen: „Ezt a világot oly balgának és gonosznak fogjuk itthagyni távozásunkkor, mint aminőnek belépésünkkor találtuk“. A másik nagv világi bölcs, Schopenhauer igazat ad Voltairenek s tovább szövi ezt a gondolatot, mondván: „Ne akarjuk az embereket megváltoztatni. Némely embernél legokosabb, ha azt gondoljuk: meg nem változtathatom, hát felhasználom. Ne cáfoljuk más emberek véleményét, hanem gondoljuk meg, hogy ha ki akarnánk verni a fejünkből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora sem volna elegendő. Tartózkodjunk minden javítást célzó, még oly jóindulatú megjegyzésektől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen. Aki azért jött e világra, hogy az embereket nagy dolgokban komolyan oktassa, szerencsésnek tarthatja magát, ha ép bőrrel menekül“. íme így beszél Schopenhauer az életbölcsesség nagy filozófusa. És lám, mégis akadnak próféták, apostolok, akik nem tudják magukévá tenni ezt az életbölcseletet. Akad egy Náthán próféta, aki oda áll a nagy király, Dávid elé s keményen megdorgálja őt paráznaságáért. Akad egy Keresztelő János, aki oda áll Heródes elé s nyíltan, nyersen a szemébe kiáltja: „Nem szabad néked a te atyádfiának feleségével együtt élned“. Akad egy egyszerű ágostonrendi barát, aki oda áll a wormsi birodalom hatalmasai elé s nyíltan vallomást tesz: „Nem ajánlatos, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjen“. Óh, milyen nagy a próféták, az apostolok serege, akik felégetik magukat az emberiségért. ők az Istennek misztikus szent kapái, akik ott vásnak el az Urnák a szőlőjében. Hol vannak az elvásott kapának parányi részei, senki nem tudja; nem is anyagával termelte a szőlőt, hanem azáltal, hogy eszközül adta oda magát a munkához s míg a földet porhanyította, míg termelt, maga elkopott, elpusztult. Úr szőlőjének elvásott kapái, ti vagytok a nagv hitelezők, kik soha sem fizettetnek ki az emberek által. Voltaire és Schopenhauer cinikus szavai jutnak eszembe, ha a múltba nézve feltűnik előttem Sokrates halvány ősz arca, kinek a méregpoharat kellett kiürítenie fizetségül azokért a szép eszmékért, tanokért, melyekkel az emberiséget akarta nemesíteni, finomítani. Látom Dioge- nest, aki életével hirdette, hogy legnagyobb boldogság az erény s megvetve minden élvezetet, ott lakott a templom udvarán egy üres hordóban, az emberektől bántva és gúnyolva. Látom Galileit a meggyötört, félig vak aggastyánt az inkvizicionális bíróság előtt, mint űzött eretneket, lelkében a dacos hittel: „És mégis mozog a föld". Látom a sok sovány, halvány tudóst, akik úgy hozták napfényre a tudás melegét és ragyogását, mint a sötét, mély bányákban dolgozó s elkopó csákányok a meleggé égő szenet és a csillogó aranyat. Tudománynak elkopott csákányai, ti vagytok a nagy hitelezők, kik még csak kamatot sem szedtek. S jön a hitelezőknek egy másik nagy csoportja, a művészek, a költők, az emberiség gyönyörködtetői. Hány e mbert tett adósává Mozart, Beethoven, Schubert, akiknek a lelkén és végezzenek katonai gyakorlatot. De Christian kimondja a határozatot, hogy a bucholzi malomhoz mennek s elfoglalják a Szúnyog-szigetet. A duzzasztó előtti patakparton Christian kiosztja a szerepeket. Négy fiút átküld a Szúnyog-szigetre vé- dö-várőrségrtek, ő maga pedig a támadó sereg élére áll. Annának a kabátokra kell vigyáznia. Pál a védősereggel átvonul a tulsópartra. De Pál ellenszegül. Christian redős homlokkal megismétli a parancsot. Pál nem enged. Christian hangja recseg s szeme villámokat cikáztat. — Hitvány katona az, aki nem engedelmeskedik. Pál bátran állja tekintetét. — Nem megyek! — Gyáva vagy! Félsz az ellenségtől! — Nem félek! — Félsz a patak sodrától! — Nem félek! — Félsz attól, hogy fogságba vetünk! — Nem félek! — Hát akkor miért nem mégy? — Édesanyánkra gondolok! ... Christian kezében meginog a felemelt fakard. Haragtól torzult arca megenyhül, pillanatok alatt leküzdi zavarát s csendesebb hangon folytatja: — Pál itt marad Annussal. Vigyázni kell a ruhamagazinra s fenn kell tartani az összeköttetést a főcsapattal. A hadi vállalkozás mégis rosszul végződött. A támadó sereg leverte ugyan a várőrséget s annak felét fogságba ejtette, de a győzelmes hadvezér diadalmas visszagázolás közben megcsúszott, belebukott a patakba s csuronvizesen került partra. Ez megnövelte ugyan a hadjárat értékét, mert a patakban megcsu- szamlást könnyűszerrel életveszélyes eseménnyé lehetett dagasztani, de annál nagyobb bajt jelentett a vizes ruha. Meg is késtek. Az erdős hegyekről már árnyak lopakodnak alá s fehér ködtakaró párázik a patak felett. A város széles főutcáján munkából hazatérő emberek lába kopog, a mint sietve igyekeznek otthonuk felé. A rettenthetlen hadvezér észrevehetően elcsendesedik. A lépcsőn már Pál megy elől s kézenvezeti Annuskát. Egy kissé rekedtesen hangzik hangja, mikor keményen szól Christianhoz: — Menj a konyhába, majd én beszélek anyánkkal. Szerencséjükre apjuk a városházán gyülésezik s csak később érkezik haza. Az édesanyával meg elintézi Pál, úgyhogy csendes nyugalommal ülnek asztalhoz. De Christian feltűnően csendes. Úgy érzi, hogy győzedelmes hadjárata vereséggel végződött. Étkezés után gyorsan leszedik a hosszú tölgyasztalt, azután benépesedik a szoba. Jön a konyhalány s
