Harangszó, 1933

1933-06-25 / 26. szám

XXIV. évfolyam

1933 juníus 25.

26. szám

Alapította:

KAPI BÉLA

1910-ben.

Laptulajdonoa: Dunántúli Luthar-8zAvetiAg.

Ai Ománon Latkor- SzöTouén kiTttaloa lapja.

Megislenik minden vesárnae,

Pootactokkazamla: 3') 62 V

Klöfizütéet elfogad minden evang. lelkéas és tanító.

Isten erejével nem lehet tréfálni.

Ha nem érted meg, akkor vedd le előtte a kalapodat.

Luther.

A „Harangba«“

•MfkauM-ktadóUvatal*

GYŐR

n., Petófi-tér i

Elöfixeléai ára- negyedévre > P 98 Dlltc. félévre 9 P 40 fillér.

Egy évre 4 P 80 fillér Caoportoa küldésiéi 10*/«-oa kedvezmény Amerikába égési évre 9 dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 80 fillér.

Apostoli dicséret.

I. Thessalonikai lev. IV.—9.: „Az atyafiul szeretetről pedig nem is szükség Írnom nektek, mert titeket Isten maga tanított meg arra, hogy egymást szeressétek."

E

bben az igében igazán nagy dicséretet mond Pál apostol a thessalonikabeli keresztyénekre . . . Vájjon elmondhatná-e ugyanezt mi- rólunk is? . . . Vagyunk-e mi olyan hűséges tanítványai az Urnák, mint a thessalonikabeliek ? . . . Lehajtjuk fejünket és alázattal ismerjük el, hogy minden dolgainkban minket bizony nem vezet a szeretet, sőt elragad bennünket önző indulatunk, és senkivel, semmivel sem törődve a magunk előnyét keressük. Keserűség, harag, túlzott érzékenység vezérel bennünket. . . Milyen nehéz is megadni másoknak az elsőbbséget, milyen nehéz elismerni, hogy mások túlszárnyaltak bennünket! Milyen nehéz megelégedni az Isten jó-tetszésével! . . . És ha felénk hajol a Megváltó alázatos, szelíd szeretete, és szól: „Kövess, engem“ — a mi beszédünk hányszor így válaszol: Épen megvagyok

elégedve magammal, jó nékem itt, ahol vagyok, s amint vagyok! . . . Nem lobog fel bennünk a szent tűz, nem ébred fel haragos szivünkben a türelmetlen vágy: „Én is olyan leszek, mint O, mindennap hasonlóbb leszek az én Mesteremhez, hivebben fogom követni, mélyebben szeretni ..." Oh mennyi csorbája van a mi szeretetünknek! Az apostoli dicséret — apostoli vád ellenünk.

Péter apostol egy helyen „égő szeretetről beszél, tehát arról a szeretetről, mely magasra lobog, és amelyet a keserű tapasztalatok egész zápora sem tud eloltani. Ezt a sze- retetet várja Isten tőlünk is. Ennek a szeretetnek a forrása ott van az

Urnái, aki Istenben marad, a szereteden marad, és az Isten is őbenne.

„Tudnék titkot s jövőt És minden bölcseséget,

Hogy felfognám véle A kezdetet és véget,

S bár volna hegyeket Mozgató nagy hitem :

A szeretet nélkül Nem volnék semmi sem ?“

Ámen. *

Igazgyöngy.

A gyöngyhalász elindul a tenger mélyére, hogy felhozza onnan az igazgyöngyöket. Útjában sok-sok akadállyal kell megküzdenie; a félelmes tenger ezer réme igyekszik őt meggátolni célja elérésében. És a gyöngyhalász nem riad vissza az akadályoktól; hisz igazgyöngyöket keres és jól tudja, hogy azok minden szenvedéséért kárpótolni fogják.

Testvérem ! Vágyódtál-e már te is igazgyöngyök után ? Kerested-e azokat ? Nem sajnáltad-e a fáradságot, szívesen küzdöttél-e azért, hogy birtokodba jussanak ? S ha a sors különös kegyéből utadba esett egy-egy igazgyöngy, lehajoltál-e, hogy felvegyed ? Avagy talán elhaladtál mellette, mert szégyelted azt a porból felemelni? Talán kielégített a sokkal könnyebben megszerezhető, talán pillanatnyilag csillogóbbnak tetsző, de értéktelen hamis gyöngy ? Vigyázz ! Hamis ennek a ragyogása; elvakít, hogy ne lásd meg a nyomában járó árnyat.

Igazgyöngyöt keress! Kérd az Istent, hogy megláthasd, ha utadba esik, hogy tudj küzdeni az elérhetéséért, ha messze van tőled. És meglátod, nem hiába harcolsz, csodálatos gyöngyöt találsz, amelynek a ragyogása fényt, meleget áraszt, mert ebben a ragyogásban az Ur mosolyog feléd. D. E.

Naplótöredélc.

Közli: Kiss György.

1932. január 12. Stokholm.

Egy nap, amely szürkének indult és érdekes tapasztalatokkal gazdagított a végén. D. u. 6 órakor Hoff lelkésszel a Diakonissza Intézetet kerestük fel. Csak annyit tudtam, hogy valami karácsonyfa ünnepély lesz, amelyen Hoffnak kell beszélnie s amitől igen tart, mert nem volt ideje készülni és a tetejében 4 lelkész hallgatója lesz, legalább... Megérkeztünk. Érdekes látvány fogadott. Anál is inkább, mert nem vártam, nem számítottam rá. A diakonissza intézet nagy ebédlő, ill. imatermében hatalmas embertömeg. A végén megtudtam, hogy 295 ember volt jelen. Mind férfi. Öreg és fiatal. Pelyhes állu gyerekemberek, marcona nézésű,sötét tekintetű meglett férfiak, elnyűtt öregek. Ruházatuk és a belőlük kiáradó nehéz szag azonnal elárulta, hogy piszkos munkával keresik kenyerüket. Legtöbbje rögtön bizonyságot tett arról is, hogy nem igen futkároz körülötte csinosító-asszony kéz. Rongyosat nem láttam köztük, de kopott ruháju volt valamennyi s valószínűleg egyetlen ruhát vallhatott magáénak valahány, mert a vendégséghez úgy jött el, hogy a bibliai vendéglátó gazda alighanem kitette volna őket a külső sötétségre és a nyirkos, csöpögős januári hidegre. Ezeket azonban nemcsak hogy meghívták, meg is tűrték. Megvendégelték. Meleg szívvel, meleg kávéval, meleg étellel. Legtöbbje oly rég elszakadt attól az élettől, amely- lyel együtt jár a szerető meleg szív, meleg kávé, meleg étel. Ezekhez — otthon kell. Nekik pedig nem volt otthonuk. Egyiküknek sem. Az öregjének talán volt valaha. A régi világban. Mikor még kevesebb volt a kultúra, a technika szülte gazdagság, kényelem, fény, de amelyben mégis több volt a megelégedett, a bol- dogszívü ember. Több volt a csendes, de békés meleg otthon, amelybe olyan kimondhatatlan boldogság volt — hazatérni. Nem egynek már teljesen kikopott leikéből e szónak zsongító érzése: hazatérni. Igen kiverte leikéből az a hó, fagy és hányattatás, amely neki a hontalannak otthontalan csavargása közben arcát csapkodta, elnyütté, barázdássá csikarta. A fiatalja? Talán úgy született már, hogy nem otthonban ringott a bölcsője, az altató dalt meg gondokkal viaskodó anyaszív csendes zokogása helyettesítette. Sok volt köztük a kemény erőtől duzzadó férfi, akiket nem tudott