Harangszó, 1933

1933-01-01 / 1. szám

1933 január 1. HARANGSZÓ 3 berek belátása, észretérése és — meg­elégedése. Légy tehát örömmel üdvözölve mind­nyájunktól 1933, amelyet Isten kegyelme újból reánk derített. Légy üdvözölve az­zal a bizakodó várakozással, hogy Aki „vezérli az útlan bujdosónak nyomát“, szövétnekével a mi életutunkat is bevi­lágítja, hogy tövisre ne lépjünk, hogy kőbe ne ütközzék lábunk. Boldog az, aki ezzel a hittel indul el újév napján, mert azt nem érhetik keserű csalódások. Ujesztendö napján első tekintetünket ösztönszerüleg a jövő felé irányozzuk, mert oly időbe lépünk, melyben a jövőt siirü fátyol fedi. Csak a bizonytalan re­mény táplál bennünket, mellyel a kére­lem és az ima olyan közel rokonok. Kezdjük tehát imádsággal az újévet, mert boldogságunk alapját semmi által sem biztosíthatjuk annyira, mint az ima ál­tal, mely a szív érzéseit megnemesiti, kötelességünkre figyelmeztet, rendelteté­sünk tiszta tudatára vezet s általában az erény útján a sors minden változásai, az élet minden körülményei között ingado­zás nélkül megállani segít. Ne lankássza a mi Istenhez való emelkedésünket a korszellemnek szerencsétlen áramlata, melv — sajnos — sokakban megingatta az Istenben való hitet s ezzel az ima ere­jében való meggyőződését. Boldog az, aki a múlt évre visszate­kintve, nyugodt lélekkel elmondhatja, hogy minden vonatkozásban kötelessé­geit hiven teljesítette. Mert a boldogság nem a gazdagságban, nem telt erszény­ben áll; nem attól függ, hogy munkás­ságunkkal, törekvésünkkel minő sikert értünk el! A boldogság mindezektől füg­getlen. A boldogság a szívnek ama édes érzése, mely hiven teljesített kötelessé­geinknek tudatából származik. Innen van, hogy a világi javakban szűkölködő, a szenvedő boldogabb lehet s gyakran boldogabb is, mint a jólétben és kénye­lemben élő, ha szive üres és lelke nyug­talan ... Mi természetesebb tehát, mint hogy a beállott újesztendöben is szivünk tisztaságának és lelkiismeretünk nyugal­mának megőrzésére és biztosítására le­gyen főgondunk. Mit hoz a beállott újév reánk, csa­ládunkra, 'hazánkra és egyházunkra: jót vagy rosszat, bút avagy örömet, hala­dást, fejlődést? — ki tudná ezt megmon­dani. De arról biztosak lehetünk, hogy ha mindent megteszünk, amivel ezeknek tartozunk s ha az erény és igazság utain járunk: akkor a mi koronánkat senki el nem veszi, akkor ez év reánk nézve a boldogságnak lesz valóban újéve. Egyesek, népek és nemzetek gondvi­selő Atyja, hozz végre már ennek a ver­gődő világnak, a mi hányattatások közt sínylődő hazánknak olyan újesztendőt, amely véget vet a mai áldatlan állapo­toknak; olyan újesztendöt, amely baráti közeledést, testvéri megértést tesz lehe­tővé nemzetek és családok, barátok és ellenfelek közt. Vedd le rólunk ostoro­dat; ne büntess bennünket azon felül, ahogy elviselhetnénk. Fordítsd felénk ál­dást sugárzó tekintetedet, hogy felvirá- gozhassék újból Árpád fiainak ezeréves ősi földje annak régebbi határaival! Add, hogy újból három tenger vizében hulljon el észak, kelet, dél hulló csillaga. Adj mindnyájunknak az elmúltaknál boldogabb, vigabb, áldottabb újeszten­dőt, hogy szünet nélkül dicsérhessük a Te végtelen nagy jóságodat! Isten! hozzád szállanak fohászink Az esztendő első reggelén, Lelkünk neked buzgón átaladva Lépünk át az újév küszöbén; Mert minket mulékony percenetnek Érütési semmivé tehetnek; Te valál, vagy és leszesz jövőben, Te örök vagy az örök időben! Benedek Vince. Cserkészet. Mikor még kisdiák voltam, a legfőbb boldogságomat abban leltem, ha társaim­mal együtt kunyhót építhettem a kert végében vagy a rét eldugott sarkában. A kunyhóban puha illatos szénán hever­ve tárgyaltuk meg harci játékainkat, néha még kalandos történeteket is olvastunk vagy elmeséltünk egymásnak. Szórako­zásunkhoz tartozott a nyilazás, labdázás is, de játszottunk más játékot is, egyszó­val szép, szabad fiús életet éltünk. Minden gyerek vágyik a szabad élet után és egv fiút sem elégít ki igazán a felnőttek társasága. Bármilyen ügyesen is eljátszik egy édesapa esetleges sza­badidejében a fiával, mégis ha egy paj­tás érkezik a házhoz, ott hagyja az édes­apját, mert akkor boldog igazán, ha fiuk társaságba kerül. Nem elégíti ki a szülője, de az sem elég, hogy idejének nagyré­szét leköti az iskola, mert az órák kö­zötti játékos tizpercek is csak vágyat ébresztenek benne, de legkevésbbé sem vezetik le a fiús élet igazi életét, az örökké mozgató, cselekvő energiát. A felnőttek egy része szeretné mindig ma­gához Iáncölni a gyermeket, mások vi­szont a fiús életvágyak kielégítését szor­lad el s az írás sent változik meg rajta. Azt láthatod, hogy a kép egy papot ábrázol. Az ilyen papi képek mind egyformák! Arcuk szőrtelen, — no, nézd csak, — ennek van egy kis bajusza az obra alatt, de ha nem volna, bizony jobb lenne! Homlokuk magas, szemük jó­ságos, hajuk gazdag fürtökben hull vállukra. Ez a papi ember is ilyen. A képről nevét is megtudjuk: Ger- hardtus Paulusnak hívják. No lám csak, itt Lübbenben volt pap. — Ezenkívül van még róla versben is egy- és más elmondva, de a verset nem szeretem túlságosan. Tu­dod, a versnek lábai vannak s azok a fránya költők a lábak kedvéért elvagdossák a gondolatokat. Ostoba szokás! . .. Elhallgat és sokáig szótlanul nézi a képet. Rosz- szalólag csóválja fejét. — Hanem a vers alá jegyzett sorokat éppen nem értem. Tisztesarcú papiembert ábrázol a kép, ki bizo­nyára megérdemli, hogy megörökítsék ábrázatát és mégis — a sátánnal hozzák kapcsolatba. A kórusban megzendül a gyermekek éneke. Az or­gona összefogja a vékony és mélyebb hangokat, magasba viszi, majd mélyre meríti, szelíden vezeti, azután meg teljes akkordokkal kiegészíti. Olyan szé­pen zeng az ének, hogy még a mennyei angyaloknak is kedvük telhetik benne, csak éppen rektor uram rázza elégedetlenül fejét és olyanokat kiált közbe, hogy az bizonyára nincs benn a fekete pontokkal teleszórt kottáskönyvben. A bőrkötényes nagy igyekezetében még azt sem veszi észre, hogy az archidiakonus úr melléje áll s fi­gyelmesen szemlélgeti a próbaképpen falra függesztett képet. — Jól van, mester, mint mindig, úgy most is pom­pás munkát végeztél. Csak azt hiszem, jó lenne a ké­pet egy kissé magasabbra és egy kissé jobb felé tolni. Ä bőrkötényes önérzetesen int fejével. — Hasonlót gondoltam magam is. Kitűnőnek tar­tom a kép elhelyezését, különösen ha egy kissé maga­sabbra emeljük s egy kissé jobbfelé toljuk. A kép is sikerültnek látszik, a vers is megjárja. — Meghiszem azt, — mondja a lelkész, — hiszen ez a mi derék Gerhardt Pálunk ábrázatját szemlélteti. 1676-ban temették templomunk boltívei alá, de ö fel­jött gyülekezetéhez, hogy hallhassa imádságainkat s énekeink zengését. Ezt a szép képet a reformáció 200 éves ünnepére kapta gyülekezetünk ajándékba. Bizony méltó dolog ez, mert Gerhardt Pálnak sokat köszön­het egyházunk. A bőrkötényes fejét csóválja. •— Szép, szép, archidiakonus uram, de azért még sem értem, hogy ha Gerhardtus Paulus olyan kiváló prédikátor volt, mi köze lehetett akkor a pokol királyá­hoz: a sátánhoz? A lelkész elgondolkodva olvassa a kép utolsó so­rait : Paulus Gerhardtus Theologus in cribro Satanae versatus. -':*?**' Milyen igaz szavak! Gerhardt Pál, a sátán rostá­ján megpróbált theologus! Nagy pap volt, nagy ének­költő és nagy ember és bizony nagyon sok szenvedé­sen és kisértésen ment át. őt az ördög igazán sokszor megforgatta rostáján, de ő mindig hű maradt Istenéhez.

Next

/
Thumbnails
Contents