Harangszó, 1933
1933-06-18 / 25. szám
200 HARANGSZÓ 1933 jünius 18. csői a lelkész mozdulata. Az első képen üdvözletét. Talán épen ezt mondja: „Kegyelem nektek és békesség!“ A második képen az értelem megnyílását érzékelteti. Mihez kell nagyobb értelmi megnyílás, mint a Megváltó keresztjének felismeréséhez. Ott fehérük a szószék sötét térítőjéről is, hogy vigye a vigasztalást és a megváltott élet ragyogó örömét. Az utolsó képről a pesti siketnéma- gyermekek egyhangúlag megállapították, hogy ott a szegénységről van szó. Melyik szegénységről. Talán a Lázáréról, akit épen a mai vasárnap evangéliuma hoz elénk? Vagy a lelki szegények szegénységéről, akiké a mennyeknek országa? Félreérthetetlenül beszél végül ez a képsorozat arról, ami még nincs. Azért kellett berlini kápolnából hozni ezeket a i felvételeket, mert közelebb még nincs sehol sem kiépítve a missziónak ez a formája. Egyik Finnországot járt barátom ott találkozott olyan lelkésszel, akinek ez a külön hivatása. Járja az országot s egy-egy helyen összegyűjt 3—4 siketnémát és prédikál nekik. Ott el lehet mondani, hogy a szegényeknek az evangélium prédikáltatik. Addig is, míg többet tehetünk értetek, magvar evangélikus siketnéma test- > véreink, fogadjátok ezúton a reátok külön gondoló üdvözletünket! Nem akarunk az utolsó képre célozva a könyökünkre mutatni, hogy szegények vagyunk, azért nem törődhetünk veletek! Ha valamelyitek szeretné olvasni az Isten igéjét, a Harangszót, vagv a Misz- sziói Lapokat s nem telik rá, írja meg a Harangszó kiadóhivatalának. Aki pedig tud ilyenekről, tudassa az illetőkkel, hogy a berlini siketnémák kápolnájában látottakról megdobbant néhányunk szíve s azt szeretnénk, ha legalább olvasmányok nyújtása útján valóra válnék: „És a szegényeknek az evangélium hirdette- tik. Ä szentháromság utáni XII. vasárnap evangéliuma a siketnéma gyógyításáról szól. Hogy is tudtunk eddig megfelejtkezni a siketnémáinkról. Ez évben szept. 3.-ára esik a siketnémák vasárnapja. Vajha addig történhetnék értük valami! Akit a Lélek indít, legyen rajta. Gáncs Aladár. Az utolsó sóhajok. Hősi halott ismerőseim és barátaim egész éven át látogatóba járnak hozzám az emlékországból. Ha nem szeretném őket, talán már kifakadtam volna, hogy miért zaklatnak. Jól tudom azonban, hogy várnak valamit tőlem és a világháborúból kimenekült magyar nemzedéktől. Azért hadd jöjjenek. Most, hogy az idő forduló kereke megint felhozta a világháború kezdőnapját és a nemzet meggyilkoltatásának idejét, júniust, jöjjetek! Zúduljatok rám: ismeretlen hősi halott magyar ármádiák ... ti drága kebelbarátaim mind! Jöjjetek és mutassátok borzalmas sebeiteket és lihegjétek újból felénk a szenvedésben megtisztult lelketek üzeneteit! Szűk határok közt szorongunk, de ha ezerannyian jönnétek is, Ti a kenyérkeresők tolongó sokaságának akkor is áldást hoztok. Ha utolsó sóhajtásaitokat, melyekkel 16-19 évvel ezelőtt elszakadtatok a föld rögeitől, újból és újból a szíveinkbe sugailjátok, akkor a legtisztább, a legigazibb szolgálatot teszitek a földön élő magyar népnek, mert sóhajaitokkal a legmagasabb szükségleteinkre és a legszorgosabb kötelességeinkre figyelmeztettek bennünket. Nekünk most olyan elszánt és tiszta lélek kell, amilyen benned volt, hős bajtársam, mikor förtelmes gránáttűzben érezted, hogy pillanatok múlva el kell veszned és a borzalmas telitalálat előtt azt sóhajtottad: „Istenem tied leszek egészen, ha kimentesz élve ebből a pokolból!“ Nekünk most olyan szerető szív kellene a keblünkbe, amilyen benned égett, hős, mikor sűrű gépfegvvertüzben előre rohantál, egy sor golyó elszelte szived alatt a kebledet és azt rebegted elvérzés közben: „Jézusom, szerelmeddel könyörülj rajtam, ha haza kerülhetnék élve, a te szerelmedért forrón szeretném apám, anyám, testvéreim, az egész falum minden lelkét a leggazda- gabbtó! kezdve a legutolsó nyomorékig!“ Nekünk most kínzó vágy kellene az igazi világosság után, amilyen a te belsődet marcangolta, bajtársam, mikor az akna összedöntötte fejed fölött a fedezéket, te mélyen a föld alatt fulladoztál és kínjaid közt az villant át lelkeden: „Megváltó Uram, ha kiásnak innen és megszabadulhatok, naponkint többször is iszom majd Igéd forrásából, többször is eszem majd Igazságod kenyeréből és többször is szétnézek majd a te világosságod mellett!“ Hősök! Ti mindent megígértetek, megfogadtatok utolsó pillanataitokban, amire nékünk ma szükségünk van: a legodaadóbb, buzgó szolgálatot, a kitartást, a békességes tűrést, a megértő zebb Krisztus szolgájának dolga: bűnös emberből Isten gyermekét kiformálni. Deszka és föld sem engedelmeskednek mindig, néha makacskodnak és ellenszegülnek. Hát még az ember, ki testében vágyakat hordoz s szeméről, füléről, nyelvéről és egyéb tagjairól azt gondolja, hogy azok saját gyönyörűségét szolgálják. Intő szóra felszisszenik. Regulázásra öklét rázza. De ezenfelül is megérzi Gerhardt Pál, hogy ellenség jár közelében. Némelykor nyíltan keresztezi útját. Máskor falmelletti árnyékkal takartatja el magát. Kődobás véresre sebzi homlokát, de nem látja, hogy kicsoda dobta azt. Egyik másik hive lelkében hirtelen gyűlölet vet lángot és nem ismeri az üszköt dobó kezet. Búzatábláján konkoly emelgeti színes ruháju testét, de nem látja a konkolyhintőt. Csendes esti órán Istenhez viszi hivatása örömeit és gyötrelmeit. A biblia lapjain a jó pásztor életpéldáját szeinlélgeti s alázatos csodálattal telik meg szíve. Óh, Üdvözítő Krisztus, mennyi szenvedést magadra vállaltál. Elhoztad az ember számára lelke üdvösségét s ő maga harcol ellened ádáz botorán. Nem hallgatja szentigédet. Megtagadja törvényedet. Nem törődik veled, mintha nem is lennél. Vagy mást vár tőled, mint amire szüksége van és mint amit te hoztál számára. így volt a te idődben is, Jézusom. És te mégis prédikáltál, hasztalan fáradozás után újra fáradoztál, faluról-faiura jártál, magyaráztál, ostoroztál, gyógyítottál, vigasztaltál és feltártad mindenki előtt Isten dicsőségét. Nem magaddal törődtél, hanem az emberek leikével. Nepr^j kímélted erődet, idődet, életedet, hanem egészen fet^' áldoztad magadat. Óh, add nekem Szentlelkedet, hogy mindig lássalak, kövesselek és én is mindennap feláldozzam magamat! Esténként elfogja lelkét társtalanságának fájó érzete. Korán sötétedő őszi délutánon behúzódik szépség és kényelem nélküli szobájába s könyveibe temetkezik. Estéje nyolc órából áll, minden óra 60 percből. Senki se nyit rá ajtót és senki se ül vele szemben. Nem kérdez tőle senki semmit és senki sem válaszol az ajkszélén pihenő néma kérdésekre. Hetek, hónapok, esztendők elmúlnak és ez mindig így lesz. Társtalanul éli napjait. Szereti ugyan a magányt, mert olyankor közelebb érzi magát önmagához. Ajándékozó jóságnak nevezi az egyedüllétet, mert gondolat-virágokkal hinti tele lelkét és boldog találkozásra Isten közelébe viszi. De azért esténként megrezdül lelke, mint meleg éghajlat felé vágyakozó vándormadár szárnya s szeretne valahova elindulni. Átlépné szobája küszöbét, végigmenne a jól ismert folyosón, belépne az orvosságszagtól nehéz levegőjű betegszobába és leülne Bertholdné asszony és Anna Mária társaságába. Jól tudja, hogy neki ez hiányzik. Az időtöltés és a beszélgetés? Vagy az emberek, akikkel beszélgetett? Szegény Bertholdné már meg is halt. Tehát csak Anna Máriáról lehet szó. Igen, ö hiányzik. Mindennap jobban érzi, hogy nagyon nagyon hiányzik. De hát lehet-e ezen segíteni? Ebbe a lakásba? Lehetetlenség! Ebbe a szegénységbe? Képtelenség! És mégis, régtől fogva tudja, hogy a végső választ nem az okoskodó értelem és az aggságoskodó kételkedés, Jggmtitóií^sJsten akarata szerint összecsendülő szívek mondják ~J (Folytatjuk.)
