Harangszó, 1933
1933-06-11 / 24. szám
192 HARANGSZÓ 1933 június 11. me mered a kiváncsi betolakodóra. Elől megy a vezető, lámpájával világosságot áraszt maga körül, utána mi többiek, lámpa ' nélküli. Legfeljebb • egyik-másik tart még kezében sápadt v'ilágú gyertyát. A lámpa nélkül haladók szorosan mendegélnek a vezető után, hogy valamelyik kanyarodónál le ne maradjanak, vagy pocsolyába, patakba ne lépjenek. Akinek gyertya is van a kezükben, azok kissé bátrabban néznek széjjel, kis távolságra le-lemaradoznak, megcsodálnak egy-egy cseppkő-alakulatot, de aztán ők is meggyorsítják lépteiket és csatlakoznak a fény után haladó többiekhez. Elgondolkozom. Lám, hiszen mi nyolcán, tizen volta- képen az egész emberiséget, az emberiség fejlődését ábrázoljuk. Az emberiség fejlődésében a sötétlő századokban egy- egy lángelme fénye lobban fel és világít a sötétségben botorkáló kortársaknak. Az emberek megérzik a lángelme fényét, köréje csoportosulnak, szorosan haladnak utána. Mindegyiknek legfeljebb óhaja van, de akarata nincsen. Akarata egynek van: a vezetőnek. Követői szorosan csatlakoznak hozzá, mért félnek, ha lemaradnak, pocsolyákbán, mocsarakban, kell majd taposniok. Akadnak a körvezető lángelme mellett, akiknek kezében az önálló gondolkozás pisla mécse lobog. Ezek mernek kissé eltávolodni, önállóan vizsgálódni, de a lángelmétől elszakadni nem. Érzik, hogy ők bizony csak szelíd mécsek tulajdonosai: az igazi világosság a vezető kezében van. A barlangban egy helyütt kifáradtan ültünk le a padokra. A vezető leteszi a lámpáját a földre. Néhányan rágyújtanak. A lámpa fényénél fehér kis bogárka suhan el a földön. — Jé! — kiáltja valamelyik meglepetten — van itt élet az örökké sötét barlangban? Élőlények tartózkodnak ide- lenn? A veztö megmagyarázza, hogy igen, akadnak. Éldegél lenn néhány tipikus barlangi lény: rák félék, amelyiknek némelyike két és fél centiméterre is megnövekszik s a vak állatka fehér kísérteiként úszkál a kristálytiszta vizek vörös- sessárga iszapja felett. Van még néhány csigafaj, barlangi pókok, stb. Mindany- nyiukra jellemző: a tökéletes vakság. így van az életben is. Aki szüntelen a sötétben, a bűn sötétségében jár, utoljára is megvakul. Elveszti erkölcsi látóképességét, nem képes megtalálni a bűn sötétségéből kivehető utat. Egyik gonoszságot másik után követi s végül is a börtönben végzi, ha ugyan nem szomorúbb helyen! Vannak aztán • olyan világossághoz szokott lények is a barlangban, amelyeket a hirtelen árvíz sodor be kívülről: békák, kígyók, rákok, sárganyakú egerek, stb. Ezek az árvíz által besodort lények nem bírják ki a sötétséget, napról- napra roppan össze egészségük, úgyszólván kiszáradva pusztulnak el. Ezt a képet bizonyítja a történelem is: Savonardla Jeromosok, Húsz Jánosok, stb. nem bírták a rájuk erőltetett lelkisötétséget, inkább választották a máglyahalált, de a világossághoz szokott lelkűk a sötétségben nem volt képes élni! A vezetőnk szüntelenül magyaráz. Különféle szoborcsoportokat mutat be: mindegyiknek más és más neve van. Szinte az egész világ történelme elevenedik fel szemeink előtt, ha nem is köbe vésve, de legalább kőbe öntve: a paradicsomtól kezdve a különféle legendás és történelmi szoborcsoportokon át egészen a legsötétebb pokolig. Van tehát ott minden, akárcsak az életben: paradicsimtól kezdve a legsötétebb pokolig! A félnapi szüntelen mendegélés után érünk az egyre világosodó Aggtelek felöli kijárathoz. Sötétséghez szokott szemünk káprázik a fénytől s boldogan dörzsöljük meg, hogy hozzászokjék. Zivatar vonult át — míg lenn voltunk — a környéken s felhős még az ég. Mi olyan boldogan nézünk körül az örökkévalónak gondolt sötétség után. Hiába! Ilyen az ember! A megpróbáltatás sötétségein kell átvergődnie, hogy örülni tudjon a napos égnek, mégha felhős is az ... (Vége.) Légy hű mindhalálig ...! Eme három szóval a néhai Tiszovszky Dániel kiváló tanférfiú emlékének megörökítéséhez kívánok, mint volt kollega és jó barát járulni. Az elhunytnak érdemekben oly gazdag volt az élete, hogy elköltözése felett nem szabad egyszerűen napirendre térni. Tanító, nevelő, atya, barát egy személyben. A tanítás mestere, művésze a szónak valódi és nemesebb értelmében. Növendékeinek százai vitték magukkal az ö gazdag leikéből a fogékony lelkűkbe átplántált szellemi kincseket: tudást, becsületes, hazafias gondolkodást és vallásos érzelmeket. Kedélyének melegével még a fásult, mogorva növendék szívébe is be tudott férkőzni. Élő életekbe adta Ö önmagát. Valami csodálatos egyéni módszerrel tanírott. A pedagógia kölönceit leakasztotta a gyermek nyakáról s igy ért Lesz házamnak védője, Nem érhetnek károk, bajok. Jézus, te légy oltalmam, Nálad lesz jó nyugalmam Hű szárnyaid alatt. Uram, csak te vigyázz rám, Akkor nem árt a Sátán: S testem, lelkem békén marad. Ti is távol s közelben, Akik szerettek engem, Békén pihenjetek. A sötét éjszakába’ Az Ür világossága őrködjék hűn fölöttetek. A betegágyról lehellet finomságú sóhajban száll a visszhang: — Őrködjék hűn fölöttetek! . . . — Olvassa, kérem, mégegyszer azt a strófát: „a test nyugalmat áhít. . A test nyugalmat áhít, Leveti ő ruháit, Halandóság jelit. De Jézusom az égbe’ öltöztet dicsőségbe, Ha végórám elközelít. — Köszönöm, Paulus! Isten áldja meg minden jóságáért! Még csak hét óra lenne? . . . Talán csak nem állt meg ez az óra?... Fáradt vagyok, jóéjszakát, Paulus! ... November 18-án volt az avatás. December 20-án kell Mittenwaldeba utaznia. November 18-ától december 20-ig rövidke hónap csupán. Csomagolni való holmija kevés, mije is lenne egy elszegényedett embernek, ki esztendők óta keményen megdolgozik élete fenntartásáért? Elvégzésre váró munkája már valamivel több, mert dolga-végzetlen távozását nem engedi becsületérzése. Búcsúzni valója még több: pályatársaktól, barátoktól, ismerős családoktól, emberektől, házaktól és tárgyaktól. Külön időt kell szánni Berthol- dékra, a nyolc év alatt megszeretett lakásra és bútorokra, fehérfüggönyü kis szobájára és a fülledt levegőjű betegszobára. Külön időt kell szánnia a Berthold- család tagjaira: az öreg és fiatal Bertholdra, kiknek kenyerét ette, a kis gyerekekre, kiket lelke emlőjén ne- velgetett. Még több időt kell szánnia a szegény betegre, még annál is többet Anna Máriára, ki test nélkül minden szobában benne él, mint ablakszemeken bevilágító bárányfelhő suhanó játéka. A temetőbe is ki kell mennie búcsúzkodni a halottaktól. Nehéz feladat rövidke hónap alatt ennyi drága boldogságtól elbúcsúzni! Pedig a szív mélyén azt muzsikálja egy érzés, hogy elválása nem jelent elszakadást. Múltba temetkező világunk felett megmarad a
