Harangszó, 1933
1933-06-11 / 24. szám
1933 június 11. HARANGSZÓ 193 el bámulatos sikereket. Egyszóval azok közé a ritka nevelők közé tartozott, akiknek lelkén ott ragyogott nemes hivatásuknak charismája. Évezredekkel ezelőtt Izrael népének fejedelmi dalosa: Dávid, egy mondatba szorította össze szülök és tanítványok érzületét a jó tanító-nevelő iránt, — ezen néhány szóba: „Áldó kegyelettel őrzik a tanítók képét“. .— Tiszovszky Dániel bőségesen rászolgált, hogy áldó kegyelettel őrizzük az ö lelki képét. Tagja a választottak azon kevésszámú sorozatának, akiknek glóriát Dávidnak mondása ád. Az utóbbi időben szívével volt baja, — ez vitte a sírba váratlanul, 1933. június első napján. A háború előtt Nagyszebenben működött, mint az ottani áll. el. isk. igazgatótanítója. Mikor az oláhok kiutasították, sorsa Győrbe hozta s itt a kultuszminiszter először az evang. iskolához, majd az V. kerületi áll. el iskolához osztotta be. Itt érte nyugdíjaztatása. Buzgó evangélikus hívő is volt Tiszovszky Dániel. Egyháza iránt minden viszonylatban meleg ragaszkodást tanúsított. Annak iskolája és egyéb intézményei iránt mindig érdeklődött. Erről tesz bizonyságot az a ténye, hogy az általa vezetett IV. fiúosztály jó tanulói számára ösztöndíj-alapítványt tett. Itt említem meg,' hogy ö volt a győri mostanában megnyílt „Gusztáv Adolf Otthon“-nak első lakója. Május elsején költözött be s utánna egy hónapra örökre eltávozott onnét. Tragikus sors. Reá emlékezni azért is oly kedves nekünk, mert benne, a talpig becsületes, vallásos tanítóban és cselekedeteiben mindig a szív nemese- dése és az értelem világosodása nyer újabb erőt. Temetése e hó 3.-án volt a győri új- temetőben. ö szent elhivatásához mindenkor hű maradt. Aki a „nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, hitét megtartotta“, — „annak számára bizonnyal eltétetett az örök élet koronája“. Benedek Vince. ANYÁM HALÁLA. Kihűlt testedből elszállt az élet, Lezárt szemedből a fény kialudt. Halott szivedből elszállt a létek, Megnyílt előtte az égbe az út. Pihensz csendesen, drága jó anyánk, A kór nem kínoz, nincs már fájdalmad. Oh, bár Neked csak jót tett a halál. Nekünk a válás mégis fájdalmas. Zokogva állunk itt ágyad körül, Márvány arcodra hullnak könnyeink. Örökre vettél Te búcsút tőlünk, Halál zárta le drága szemeid. Itt hagysz bennünket, többé nem látunk, A sir örökre elfed előlünk, De majd az égben ott találkozunk, Hová majd egykor mi is követünk. Schaffer Pál. OLVASSUK A BIBLIÁT. A talentumok. Június 12. Isten ad. Mt. 25, 14. Isten adományai különbözőek, de mind értékesek. Luther az első hitágazat magyarázatában nagy vonásokban felsorolja azt, hogy milyen adományokban részesít bennünket Istenünk. Isten adományait azonban csak az az ember tudja megbecsülni, aki hálával, dicsérettel és engedelmességgel viseltetik a mennyei Atya iránt. Junius 13. Sáfárkodás. Mt. 25, 15—18 Az Istentől nyert javakat nem értékelik egyformán az emberek s ezért nem is sáfárkodnak velük egyformán. Az Istentől nyert adomány áldássá akkor lesz, ha azt Istentől megszabott hivatásunk szolgálatába állítjuk. Az ember életének értéket nem a talentumok mennyisége szabja meg, hanem az, hogy a tulajdonát képező javakkal hogyan sáfárkodik. Javainkkal éljünk Isten dicsőségére. Június 14. Számadás. Mt. 25, 19—23. Szabad elhatározással és szabad cselekvéssel ruházta fel az Isten az embert, de cselekedeteiért Isten előtt felelősséggel tartozik. A hűséges szolgálatot jutalommal koronázza az Ür. Akik a földön hűségesen sáfárkodnak, azok Isten kegyelme által örömben és örökkévaló boldogságban részesülnek. Úgy sáfárkodjunk, hogy a számadáskor mi is híveknek találtassunk. Június 15. Hűtlenség. Mt. 25, 24—25. Az egy talentumot nyert szolga azzal mentegetődzik, hogy az Úr szigorúságától való félelem miatt mulasztotta el az egy talentum gyümölcsöztetését. Ez a mentegetödzés azonban nem őszinte, mert Isten sohasem kíván tőlünk olyan szolgálatot, amely erőnket felülmúlja. A hűséges szolgálat előfeltétele a szolgálatkészség és az Istennek hűséges szere- tete. Junius 16. Mulasztás. Mt. 25, 26—27. A mentegetödzö szolgának adott felelet annak bizonysága, hogy az Úr büntető ítéletét vonja magára nemcsak a bűn elgondolat, érzés és lélek közössége. Irigy mérföldek hiábavaló játékát kikacagja a szív és azt mondja: csak testi életünk búcsúzik, lelkünk együtt marad! Megszólal a reménység is: Mittenwalde nincs Berlintől elérhetetlen messzeségben. Nagy arasz távolság csupán, indulok, megyek, érkezem és máris — újra látjuk egymást. És mégis, milyen nehéz búcsuzkodni és elválni! Hát még Bertholdnénak, ki előtt földiléte kapuja csukódik s titokzatos új világ kapuja tárul. Csomagolni való holmijával nincsen vesződése. Keveset vihet magával, azt is majd tudta nélkül öltöztetik merev testére. Elvégezni való munkákra sincs gondja. Esztendők óta mások dolgoznak helyette, mások szívének szeretetéből és hűségéből él. Egy munkája marad csupán, mit senki más helyette el nem végezhet: lelkét készíteni az örök ítélőszék elé. Ezt a munkáját, úgy érzi, bünbánattal, Krisztus keresztjénél való boldog megpihenéssel, elvégezte. De még mindig hátra van búcsúzkodása. Becsületes, melegszívű élettársától. András fiától és Szabinától: jaj! csak mindig istenfélelemre neveljétek gyerekeiteket! . . . Anna Máriától, az ő erős szívű, bátor leányától, óh, ha csak egy pillanatra meglibbenne a titkok kárpitja és ő megláthatná egyedül maradó féltettjének jövendő sorsát! Naponként figyelmesen nézi őket: hát ilyen a szemed, szájad, arcod? Nézem hajadat, alakodat, kezeidet: nem akarlak elfelejteni!... Naponként csendesen beszél hozzájuk. Egymáshoz ütődő fadarabok érctelen hangjával, vagy szemei néma beszédével. — Tudjátok-e, hogy most minden eszembe jut. Szívetek szeretete, jóságtok, gondoskodástok, hűségetek. Hol vagy öreg Andrásom? . . . Most már megint látom szigorú arcodat. És te, hosszú betegségem vigasztalása, Anna Máriám? . . . Ejnye, milyen messze- állónak látlak, pedig egészen ágyam szélénél vagy. Kis gyermeknek nézlek és csak most veszem észre, hogy térdelsz ágyam mellett . . . Mindennap kevesebbet lát és kevesebbet beszél. Mindkét ember felkészül az utazásra. Készen van Pál málhája, mehet gyorsszekéren Mittenwaldeba. Ütra készen vár Be/tholdné is. Fekete ünneplőbe öltözötten. Mozdulatlanul fekszik koporsójában, összekulcsolt kezében csattos imakönyve. Előbb Bertholdné utazik el, azután Pál. A halott lecsukódó szeme azt mondja: viszontlátásra! Az élő könnyes szeme is azt mondja: viszontlátásra! Mivé is lenne fájdalmak és bűnök kínjában vergődő ember-szívünk, ha nem tudnánk hinni a feltámadásban és nem tudnánk remélni egy folytatódó, megtisztuló, fokozódó boldogságot. (Folytatjuk.)
