Harangszó, 1933
1933-05-28 / 22. szám
174 HARANGSZÓ 1933 május 28. kegyelem számunkra, hogy az emlékezés a fájdalom ekéjével is végigszánt lelkűnkön! Olyan virágok fakadnak nyomában, melyek méltók arra, hogy hősi sirokra hullassuk őket... A fájdalom mellett vigasztalást is nyújt emlékezésünk, mert meggyőz arról, hogy hőseink halála nem gyászos elmúlás, hanem örök élet, örök fényesség, mert a hazáért meghalni annyi, mint teste-lelke legmélyéig a részévé válni. Ó, nem fakereszt, de nem is márványtábia vagy emlékmű a hősi halál jutaima csupán, hanem e nemzet létjogosultságában s fennmaradásában gyökerező hitünknek — hőseink sírjából égbenyuló ama hatalmas obeliszkje, melyre a magyarok Istene saját kezével vési rá egy újabb magyar ezredév történetének első szavait. Csodálatos, vigasztaló és térdre kényszerítő szavak ezek: „íme, én megnyitom koporsóitokat és kihozlak titeket koporsóitokból én népem, örökkévaló szépséget adok tenéked és nemzetségről nemzetségre való örömöt. És lészen dicsőségednek koronája, mint egy királyi korona az Urnák kezében. Nem neveztetel többé elhagyottnak, hanem neveztetel ilyen módon: Én gyönyörűségem !“. Imádkozzunk, hogy emlékezésünk közben olvashassuk e drága, vigasztaló Ígéretet! Május utolsó vasárnapján árnyalakok, fényes árnyalakok járnak közöttünk. A nagyvárosok fényes palotáit épúgy felkeresik, mint a kicsiny tanyaházakat. Végigjárják az utcákat, benéznek az udvarokra s ha gyászmagyarokat látnak, kik a garaskergetés közben elfeledkeznek nem engedtük meg, hogy lépcsőnkre kuporodjanak. De elénkvezetik az özvegyeket is, kikről elfelejtkeztünk és szembeállítanak — világtalanná, vagy bénává lett — volt bajtársaikkal, kik támaszt keresve, mint magyar testvérükhöz, többször mellénk húzódtak, de mi ridegen elutasítottuk őket... Ó, milyen áldott ajándék az emlékezés, hogy felébreszti a lelkiismeretet és kötelességre tanít! Emlékezzünk, hogy a hősök vasárnapján hittel és alázattal imádkozni tudjunk! A Lélek vezetése. Mindenek előtt két megjegyzést teszek: 1. A szellemi életben is, meg a mindennapi életben is primitíveknek kell lennünk. Közülünk már sokan tudják mit jelent ez: primitív módon élni, de mindnyájunknak meg kell ezt tanulnunk. Ez látszólag szerencsétlenség. Krízisnek is nevezik. De a valóságban nagy áldás. Aki primitív, arra nem lehet azt mondani, hogy buta. Inkább csak egyszerű, közelebb áll a való élethez. Sok olyan dolog van, ami nem szükséges az élethez. Az evangéliom azt mondja, hogy csak „egy“ a szükséges dolog. 2. Második megjegyzésem, hogy jelen fejtegetésem nemcsak primitív, de gyakorlati is. Ez tulajdonképpen egy és ugyanaz. Az, ami az élethez szükséges, nem elmélet, hanem g y a- korlat. Nincs értelme, hogy azokról a témákról, melyek minket foglalkoztatnak, szép előadásokat tartsunk. Az úszómestertől nem várjuk azt, hogy az emlékezni és imádkozni, mélyen elszomorodva tovább mennek. Aztán mellénk szegődnek. Az ünneplőkhöz. MegI fogják kezünket és házról-házra járva, I velünk számlálják az árvákat, kiknek | Ha énekem Dicséretedre zengem. Bertholdné előirehajolva hallgatja az éneket. Feje mindig mélyebbre hajol, arca megvonaglik, szemében meg nem született könnyek előre vetett fénye világít, mint felhőn keresztül átsugárzó hajnali napsugár. Kezére támasztja fejét s mozdulatlanul tűri, hogy szeme szögeletjéből elinduljon egy kis könnypatak, ezüstcsatornává tegye arca barázdáját s szabályos egymásutánban fényes gyöngyöket hullasson fekete ruhájára. Az utolsó strófá után lassan, némán letörli arcát s mindkét kezét Pál felé nyújtja. — Nem tudom megmondani, Paulus úr, hogy mit érzek. Míg hallgattam énekét, szívem folytonosan azt súgta: ez az én énekem! Az én szenvedésem, az én háborgásom, az én megnyugvásom! Hangja reszket, végül zokogásba fullad. Anna Mária lassanként erőt vesz magán. — Különös, anyám, én ebben az énekben is felismerem esti bibliaolvasásunk gondolatait. Pál belemosolyog Anna Mária könnyes szemébe. — Az énekek egy részét ebben a szobában együtt írtuk Anna Mária kisasszony. Minden ének feladata abban áll, hogy lelkiszükségletet teremtsen és azt kielégítse. Isten ennél a karosszéknél sokszor megéreztette velem, hogy mire van szüksége a szenvedő léleknek. — Panaszomból hálaadás, könnyemből drágagyöngy lett,-— mondja Bertholdné. — Milyen különös gondolat, — szól elmélázva Anna Mária, — hogy valamelyik strófa mögött lelkem egy darabkája él. Egy felvetett kérdés, félénk tapoga- tódzás, áruló sóhajtás. Igénytelen semminek indul, azután költői ruhát kap és templomba érkezik. Senki sem tud erről, de magának, Paulus úr, talán néha eszébe jut, hogy némelyik éneke itt született édesanyám karosszéke mellett. Én pedig mindig hálát adok Istennek azért a lelki erősítésért, melyet drága jó anyánknak nyújtott s melyből ezek a gyönyörű énekek születtek. Pál élete legboldogabb napjai közé számítja ezt a napot. Anna Mária nehezen várja esti kötelességeinek elfogyását. Mikor azután visszahúzódik szobájába, eloltja a lámpát, széket húz az ablakhoz s a csendes éjszaka árnyaiból titkolt kérdések válaszait igyekezik kiolvasni. Fedett orcával jövendő élete közeledését látja. Jön, jön az Ígéret királya, fehér palásttal vállán, magasba emelt, kinyújtott kezekkel. Jön a titokzatos élet s bizonytalan időben, észrevétlenül virágmagot hullat szíve kertjébe. Csodás szépségű virág nyílik belőle s kelyhében ezer igéretü új világ pihen. Az élet cselekszi ezt? Látásra hunyja szemeit s magának halkan súgja: Isten cselekszi ezt! (Folytatjuk.) A balassagyarmati hősi emlékmű.
