Harangszó, 1933
1933-05-28 / 22. szám
1933 május 28, HARANGSZÓ 173 lenne egész életünk bizonyságtétel amellett, hogy Isten angyala nem hiába ajánlotta fel a keresztségben Isten kegyelmét! Bár lenne egész életünk konfirmációja, megerősítője keresztyén hitünknek, egyházhűségünknek, mennyei reménységünknek ! Németh Károly. GYERMEKLÉLEK. {Németből) Gyermekinek — drága gyémánt, Szülő keze csiszolja hát. Gyermekiélek — szép liliom, Szülő, vigyázz, ne verje gyom. Gyermekiélek — hajnalcsillag, Hadd ragyogjon csak az Urnák. Gyermeklélek — harmat cseppje, Tükröződjék az ég hinne. Gyermeklélek — ég kedvence, Ne érje bűn veszedelme. Gyermeklélek — menny polgára, El ne nyelje pokol szája! Hőseink emléke. Irta: Kuszák István. ... Elmentek virágos csákóval, daloló századdal.. . Aztán összecsattantak a fegyverek. „Vér csurgott a földön s vér csurgott a fáról..Ök, közel hétszázezren, — gyermekszámba-menök, java- korbeliek, ezüstfiirtíí családapák — letették tépett, gyűrött mundérjukat s a megdicsőültek fehér ruhájában tovább meneteltek, hogy elfoglalják helyüket az örökkévalóság Pantheonjában. A második évtized morzsolódik felettünk azóta. A könnyek, melyek véresre marták szülők, testvérek, özvegyek és árvák szemét, felszáradtak már. Gyász- fátyolunk, melyet a veszteség fájdalma terített ránk, szétfoszlott. Ismeretlen temetőkben jeltelenné lett sok katonasír, mert az Idő, — e vén szolga, — mindazt visszaadja Földárának, mi abból vétetett, — még a hősi fakeresztet is. Véreink nevét őrző s templomainkat díszítő márványtáblák aranybetüi homályosabbak lettek azóta és — ha nem is látjuk — tudjuk, hogy az enyészet már rátette mindent elporlasztó kezét — az oroszlánokként küzdő magyar katonák vitézségét hirdető — emlékművek kövére, vasára is. De felszáradt könnyön, szétfoszlott gyászfátyolon, röggé olvadt fakereszten, fényevesztett aranybetűn és láthatatlanul porladozó emlékműveken túl van valami, amin „nincs hatalma a romboló időnek“. A magyar lélek az, mely emlékezni tud s amelynek templomában a hősök iránti áhítatos tisztelet és hálás kegyelet oltár- tüzei sohasem fognak kialudni. Van egy nap az esztendőben, — május utolsó vasárnapja, — amelyen a lélek ol- tártiizei hatalmasan fellángolnak. Csak néhány évvel ezelőtt emeltetett ki az egyszerű vasárnapok sorából, mégis úgy tekintünk rá, mint nemzetünk legrégibb és legjellegzetesebb sátoros ünnepére. Az bizonyos, hogy május utolsó vasárnapja hamisítatlan magyar ünnep. Ibolyakék ég alatt, gyászfátyolosan köszönt ránk s fehér gyöngyvirágok halk csengetyüsza- vával temetőkbe hiv. Hívó szavára — a lélek gyászfekete díszmagyarjába öltözötten s egyakarattal — hőseit ünnepli a „Hősök népe“. Az ünnep programmja: emlékezés és imádkozás. Olyan egyszerűen hangzik és még se lehet ennél tökéletesebb ünnepi programm. Valójában az emberi léleknek két titokzatos tevékenységét jelenti, melyek igazi lényege örökre homályban marad előttünk. Csak azt tudjuk, hogy óriási erő van mindegyikben. Az emlékezés jelenné teszi a múltat s éléivé a halottakat; az imádkozás pedig összeköti az embert az egyedül Halhatatlannal, ki öröktől fogva volt, van és örökké lesz. Az emlékezés és imádkozás ez áldott májusi ünnepén édesapák és édesanyák úira élőnek látják elesett katonafiukat. Feleségek, testvérek, gyermekek, újra érzik azok ölelését, kik közel két évtizeddel ezelőtt ölelték őket — utoljára. Eltemetett apák. férjek, testvérek és barátok ma ismét köztünk járnak s — úgy mint egyszer régen — asztalunkhoz ülnek, beszélnek hozzánk, elkísérnek utunkon, vagy — a virágos kiskert padján pihenve — velünk együtt hallgatják e derűs vasárnap messzezengő harangdalát. Ó, mily nagy boldogság május utolsó vasárnapján emlékezni. De mai emlékezésünk fájdalmat is okoz azzal, hogy felidézi s elvonultatja előttünk újra a világégés minden borzalmát, égbekiáltó embertelenségét: a tes- tet-lelket ölő lövészárok-életet, az éhezést, a pergötüzes poklot, melynek „izzó közepéti úgy forgott a férfi mint a falevél“, a kiömlött sok drága vért, ezer meg ezer haló honvéd kínos sóhajtását, szomorú elmúlását. Nincs, nem lehet magyar szív, mely ne sajogna s szem, mely könnyekre ne indulna május utolsó vasárnapján! De jól van ez így. Ó, nagy Óh mi vak vagy s balgatag, Téveteg ember fia! Mi lelkednek üdvöt ad, Arra nem gondolsz soha. Bármily tisztán lát szemed, Meg nem látod kincsedet. Sietve keresget a kézirat lapjai között. Vagy például milyen gyönyörű ez a néhány strófa: Ha Istened van, nem lehet Hogy így maradj sokáig. Amit búnak tart a szived, Meglásd, örömre válik. Isten kegye — Üdvvel tele Végül rád fog találni, S mi most epeszt, — Bármily kereszt, El fog mint pára szállni. Terhes gond nélkül nem terem Bő áldás a mezőben, Nem nőhet a szív üdve sem örök derűs időben. Az Aloe — Kínt hoz úgy-e? De piros arc a vége. így a hiv is — Kereszt s tövis Között jut üdvösségre. Át is adom én Istenem Magam Néked egészen. Amit akarsz, azt tedd velem Tudom, javamra lészen. A lelkemet — Mivé teszed, Nyugton várom a véget, Énnekem ez — Üdvöt szerez S dicsőséget Te néked. Ha napfényt küldesz rám, kegyed Eltölt hálás örömmel; Ha kínnal sújtod lelkemet, Tűröm egész erőmmel. Ha messze még — A cél, a vég, S reám kísértés törhet, Csak Te maradj, — Nékem mi vagy, Vezess tovább, követlek. Sírom felé ha zord úton Halad is gyenge lábam, Dicsőbb hajlék vár, jól tudom, A mennyei hazában. Hív pásztorom, Rögön, síron Te kisérsz égbe engem; S üdv az nekem,
