Harangszó, 1933

1933-01-15 / 3. szám

18

HARANGSZÓ

1933 január 15.

igázza a fehér; a latint a germán; a keletet a nyugat. Az egyes országokban pedig a különböző társadalmi osztályok rohannak egymásnak. Ur és szolga, szegény és gazdag egymás elpusztítására törekszenek. Aki bírja, marja.

Gondoltunk-e már arra, hová fog vezetni ez a végnélküli marakodás? Néhány évvel ezelőtt Oroszországban valamely vidéki fosztogatásból kifolyólag több falusi embert börtönbe zártak, amelynek csak egyetlen szűk ablaknyilása volt. Néhány óra múlva a szerencsétlen összezsúfoltak hörögni kezdtek a megmérgezett levegőben. Majd rettenetes életküzdelem indult meg a friss levegőért. Mindegyik a szűk nyílású ablakhoz akart jutni. Reggel, amikor a börtönőr az ajtót kinyitotta rettenetes látvány tárult szemei elé. Egy halom holttest hevert a földön és az összes bezártak közül már csak három volt életben, azok is, eszüket vesztve, mereven tartották arcukat a nyitott, szűk nyílás felé.

Ide vezet az említett életfelfogás, amely mint legfőbb természeti törvény az egész élő világban uralkodik. E felfogás rabul ejtett már olyanokat is, akik az Isten igéje alapján látszanak állani. Mintha a biblia alapján is igazolható volna a keresztyén ember ama felfogása,

hogy a földi élet küzdelmes harc a viharzó élettengeren, amelyen áthaladva biztos kikötőt talál majd az örökélet révpartján. Mintha a tudomány és a hit ebben a kérdésben egyet értenének.

Úgy látszik, mintha zsákutcába jutottunk volna: amelyből azonban nagyon könnyen szabadulhatunk. A tudósok nem figyelték jól meg az élővilág jelenségeit, ha azt állítják, hogy az élőlények minden törekvése odairányul, hogy életüket megtartsák. Nem tapasztalhatunk-e egyebet is, ha magunk körül széjjelnézünk? A saját életére és fennmaradására gondol-e az anyamadár akkor, amidőn a héjjá lecsap a még tehetetlen kicsinyeire? Önmagáért áll-e harcba, midőn kétségbeesve védelmezi övéit? Bizonyára nem, hanem sokkal inkább a másokért is önfeláldozásra kész ösztön megnyilvánulása ez. A földön élő állat sem volna már, ha csak az önfenntartás, a jóllakás ösztönének engedelmeskedtek volna a természet állatai, mert a jóllakáshoz csak ölés útján jutottak el.

Azonban az állatok életküzdelemre sarkaló ösztöne mellett láthatunk egy még hatalmasabb ösztönt : a másokért való önfeláldozás titkos rúgójú ösztönét, amely arra kényszeríti őket, hogy a mások éleIslen hárfása.

Történeti elbeszélés.

Irta: Kapl Béla. 3

Gerhardt polgármester hitvese virágcsokorral üdvözli a kastély úrnőjét Hainichen asszonyai és leányai nevében. i

De még ezzel sem ér véget az ünnepség. Brück Jakab kántor magasra emeli jobbkezét s az iskolásfiúk gyönyörű üdvözlődalt énekelnek. Persze a leányok se maradnak el! Az ősz Hoffmann Frigyes orgonista olyan éneket mondat a leányokkal, hogy bajos azt könnyezés nélkül meghallgatni.

Az utána következő dolgokról is érdemes megemlékezni. János György, a mi urunk, ahogy őt Hai- nichenben nevezni szokták, meleg szavakkal megköszöni a város, az egyház és iskola üdvözlését s külön is inegemlékszik a választófejedelemről, ki a mai napra képviselőjét elküldötte. Megígéri hitvese nevében is, hogy a város javára s a nép boldogítására akarnak élni. Mert mindenki annyit ér, amenyire áldás tud lenni embertársai életében.

Azután Magister Kremberg Fülöpöt vezeti hitveséhez:

— Mirus Tóbiásnak, a mi elhunyt jó pásztorunknak utóda.

Majd Gerhardt polgármester feleségét mutatja be:

— Derék polgármesterünk hitvese, áldott emlékű Starke Gáspár superintendens leánya.

téért, a gyengébbek érdekéért harcoljanak és küzdjenek.

Tehát nem az önmagunk életéért való kegyetlen és durva harc az, ami az emberiség haladását is előmozdítja, hanem minden előrehaladást és fejlődést a másokért küzdő önzetlen és emelkedett gondolkodású harcosoknak hálálhatunk meg. A másokért való önfeláldozás: ez az igazi tengelye az egyetemes fejlődésnek. Ez nem a jóllakás, de az összetartás érzelme; nem a rombolás, de az építés szelleme; nem az a törekvés, amely csak másoktól kapni akar, hanem, amely a sajátjából másoknak is mindig juttatni óhajt valamit; nem a vetélkedésre igyekvés, hanem az együttműködésre való őszinte szándék.

Hogy a világ lassanként a sötétség birodalmából kiemelkedett, az nem az anarchia gyilkosainak, hanem a harmóniának áldott következménye. És ha ezt a szinte végnélkülinek látszó láncolatot tovább akarjuk fűzni, önkéntelenül a Golgotára érkezünk, ahol a másokért való önfeláldozásnak legtisztább és leggyőzedelmesebb bizonyságát találhatjuk meg. A kereszt lábánál tanulhatjuk és érthetjük meg az emberi élet igazi értelmét és célját. Sem az ásvány, sem a növény, sem az állatvilág nem adhat megfelelőbb

A kastély úrnője kedves mosollyal nyújtja kezét.

— Hány gyermekük van, polgármesterné asszony?

— Eddig négyet ajándékozott nekünk a felséges Isten. Két fiam van és két leányom.

—Szeretném majd őket is megismerni.

Gerhardtné arcát bíborszínüre festi anyai büszkesége.

— Fiaim a karban énekeltek. Ha megengedi; kegyes asszonyom . ..

Következő pillanatban félszegen, kabátjukat huz- gálva két fiú áll előttük.

— Ez a nagyobbik, Christian, 12 éves, ez meg a kisebbik, Pál, 11 éves.

Freuda Sophia asszony lehajol s mindegyiket homlokon csókolja. Ekkor vonul be Mügein János György második hitvese Hainichen népének szívébe. Az emberek szemébe könny szökik s jóllehet egészen világosan látják a történteket, mindenki oldalba löki szomszédját s csendesen súgják egymásnak: megcsókolta! . . .

— Isten tartsa meg gyermekeiket szülői szívük boldogságára, a szülőket pedig gyermekeik javára! — mondja á kastély úrnője s újból megfogja a polgármesterné kezét.

Gerhardtné sápadt atcán könnycsepp gördül alá s. remegő hangon csak ennyit mond:

— Adja a kegyelmes Isten!

Azután kézen fogja Meiszner Zakariás feleségét s így szól:

— Engedje meg, kegyes asszonyom, hogy bemu-