Harangszó, 1933
1933-05-07 / 19. szám
1933 május 7. HARANGSZÓ 151 télben jár a szeretet: az édes anyáé és az anyátlanok anyjáé, a diakonisszáé. Hol örömmámorban úsznak az arcok, hol ujjongó heje-hujától hangos az ajak, ott nem láthatod őket, de ahová leszáll a gond fojtó köde, ahol megdidergeti az emberlelkeket a bűn, a nyomor és a sze- retetlenség sarki levegője, ott mindig rájuk bukkanhatsz. Megy a diakonissza. Nem ül tétlen szemlélődésben kolostori cellák hűvös homályában. Nem e világból való. On- nanfelülröl született ö is, de erre a világra valónak érzi és tudja magát. Ezért megy és szolgál. Megy a diakonissza az örök télben. Egyedül megy. Amerre ő jár, nem járnak arra .emberek. Befújta az utat a hó. Még lakóházak sem látszanak. Ahová ö megy, ott a 38 éve beteg ember szava hallszik a panaszkodó ajkakon: Nincs emberem! Elhagyott árvák simák ott magukban, rongyokba burkolódzó mezítelenség nyújtja ki aszott karjait az üres levegő égbe, a bűn szánalmas rabszolgái rázzák ma- gukkészitett börtönük rácsait. Nem megy üres kézzel a diakonissza. Egyik kezében kosár, a másikban egy kis batvu van. Ki tudja, mi van benne? Talán meleg ebéd egy didergő, éhező családnak, talán kötözöszer egy magára hagyott betegnek, talán babaruhák egy újszülött kis gyermeknek, akit nem tud mibe takargatni az édesanyja, talán biblia egy tévelygő léleknek. Akármi van benne, mindenképen szeretet van benne. Áldott májusi napsugár a kemény télben. Biztató üzenet: nincs embered, de van Istened és Istenednek mindig van embere számodra! Mind a két keze le van foglalva a diakonisszának. Fökötöjét belepi a hó, arcába belevág a szél, ruháját le akarja tépni róla a vihar, de nincs keze a maga számára. Mindkét keze, egész lénye másé: a szolgálaté. Ha megkérdeznéd: hová megy, mit akar, igy felelne: „Mit akarok? Szolgálni akarok. Kinek akarok szolgálni? Az Urnák, az ő szegényeiben és szenvedőiben. És mi az én jutalmam? Én nem szolgálok jutalomért vagy köszönetért, hanem hálából és szeretet- böl. Jutalmam az, hogy szolgálnom szabad. És ha amellett tönkremegyek? Ha elveszem, elveszem azt mondta Eszter, pedig ő nem ismerte azt, aki miatt én elvesznék, de aki engem elveszni nem hagy. És ha e szolgálatban megöregszem? Akkor szívem zöldelni fog mint a pálma és az Ür táplál majd engem kegyelemmel és irgalommal. Ezért békével megyek utamon és nem aggodalmaskodom.“ Édesanyák napján, mikor áldó imádságunk övezi az anyai szeretet homlokát, áldó imádsággal övezzük a te fejedet is, anyátlanok anyja, az a'nyaszentegyház anyai szeretetének tolmácsa, kedves diakonisszanővér! T. Z. Hogy az Isten megbocsátó, erről azzal tudod az embereket meggyőzni, ha megbocsátasz nékik. Nagy emberek az édesanyjukról. Mindenemet, ami vagyok és amivé ezután lehetek, az édesanyámnak köszönöm. Linkoln. * Az édesanyák erényei, de az apák bűnei is, mindig meglátszanak e gyermekeken. Dickens. * 1877-től egészen haláláig, 1925-ig mindennap írtam az édesanyámnak. Haldane 'lord, * Az ember csak akkor tudja felfogni, hogy mit jelentett számára az édesanyja, amikor már nem tudja néki elmondani. Howells. • Édesanyám szive volt gyermekkorom legjobb iskolája. Beecker Henrik. * Barátnak csak olyan embert kívánok a magam számára, akit meg tudnak hatni az édesanyja könnyei. Lncretaiie. * Egemen a legfényesebb csillag: meghalt édesanyám rámhulló szeretete. wuiis. * Lehet sok barátod, körülrajonghatnak, szerethetnek, hosszú életed minden megtapasztalt szeretete együttvéve se teszi ki azt a szeretelel, amellyel egykor az édesanyád szeretett. Macaulay. * A földön nekem van legszeretőbb anyámPetőfi. * Hálátalan máshoz én soha nem lettem, csak neked maradtam örökös adósod: Édesanyám, lelkem. Szabolcska. „Nem halt ki még a hála, Uram, a föld színén.“ Legfelsőbb kitüntetésre terjeszti fel a Dohánykisárusok Szövetsége Brocskó Adélt, az ország legidősebb trafikosát tiszteletreméltó működésének elismeréséül. A tra- fikos-kisasszony most jubilál; 80 éves és 64 év óta dolgozik Budapesten. mint dohánykisárus, jelenleg a Fő-utcában 11. sz. alatt. Az újságírónak, aki ebből az alkalomból felkeresi, elmondja, hogy négy éves korában árvaságra jutott; 1870-ig a protestáns árvaházban nevelkedett. Ekkor a várbeli nagytrafikba került, ahol 9 évig dolgozott. önállósította magát ezután s még ma is sürög-forog üzletében. Közben tekintete mindig mosolygós. Megmutatja elveszett vagyonát, a megsárgult takarékbetétkönyveket, melyek 30.000 békekoronáról szólanak. „Ma nem ér semmit..., de nem estem kétségbe“ — mondja mosolyogva. Megemlékezik régi kedves vevőiről, kik nála vettek újságot, szivart s elmondja hosszú életének és egészségének titkát: sok fürdés, keveset enni, nem szabad irigynek lenni, mert igy lehetünk elégedettek; kerülni kell a zajt, csendben, nyugodtan éljen az ember. Így él Bocskó Adél ma is. E földi életének még egy célja van: kis vagyont gyűjteni újra. „Minden, ami utánam marad, a protestáns árvaházé lesz, mert jól neveltek“ — mondja könnyes mosollyal. Bocskó Adél nem felejtette el azt az intézetet, mely öt „jól“ nevelte s nem felejtette el azt az Úr Jézus Krisztust, kinek nevében minden árvaház, szegényház, kórház és egyéb jóléti intézmény létesült ezen a világon. Téged is, kedves olvasó, nagy szeretettel nevelt és oktatott egyházunk, egy- egy iskola. Jól neveltek s csak attól függ minden, vájjon megmaradtál-e azon az utón, melyen ők elindítottak? És adsz-e valamit, ha nem is mindent, amit szereztél e földi életedben annak az egyháznak és iskolának vagy nevelőintézetnek a javára, mely téged „jól“ nevelt? Weltler János. A veréb is fürdik, meg a pacsirta is. Csakhogy az egyik porban, a másik napsugárban. S lehet, hogy a oeréb sajnálkozik a pacsirtán. Árvák anyja.
