Harangszó, 1933
1933-04-30 / 18. szám
1933 április 30. kér, hogy a szerzett előfizetők közül kik maradtak állhatatosak. „Tudni szeretném, ki hagyta abba a Harangszó járatását?“ íme, ,,Harangszó“-terjesztés csendörhatalommal! *** Egy belklinikái tanársegéd leveléből hadd idézzek pár sort: „6 éve működöm, mint klinikai ember katholikus apácák ápolása mellett. Itt bizony ember kell a gátra, mert szegények, lelki szegénységük folytán sokszor olyan tudatlanságot árulnak el a saját vallásukról, hát akkor mit tudjanak rólunk? Arra kérem a szerkesztőséget, hogyha volna felesleges lapjuk, bocsássák azt rendelkezésre itt fekvő, szenvedő hitsorsosaink számára. Mert tessék elhinni, nagy lelki erő kell ahhoz, hogy testileg, lelkileg megtört testvéreinkben ne rendüljön meg. a hit, amikor állandó aknamunkának és csábításnak vannak kitéve.“ íme, a felébredő orvosi felelősség az elhanyagolt evangélikus lélekkel szemben! ♦ ♦ ♦ Ez másnak a Harangszó! Mi neked a Harangszó? AZ ÉN FALUM. Az én falum egyszerű falucska, Utóktól elmart csöndesség-sziget. Van egypdr háza, pajtája, kútja... Az arányok itt nagyin kicsinyek. Egyszetü fészek, mint a madáré. Véréből rakta pár erős magyar. Azóta sincs rajt semmi parádé, Se urhatnámság, se stilus-zavar. Aztán a népem ? . .. Mit írjak róla ,.. Acélos öklű, patinás paraszt! Megvan a bora, búzája, sója, Pipázva lesi a nyíló tavaszt. Én meg ?... Az Isten vetését vetem ... Néha sugárzón, könnyel, imával. S a vetés nyomán várom, hogy terem, Lélekbúza a vén határban. Jakus Imre, Üzenet a túlvilágból. Husvétkor megint kint voltam a temetőben. Szeretek oda kijárni akkor is, ha nincs ott temetési funkcióm. Meglátogatom ilyenkor jó tanáraimnak, barátaimnak és sok hívem közül mindazoknak sírját, akik ama nemes harcot már megharcolták, futásukat elvégezték, a hitet megtartották s akiknek végezetre eltétetett az igazság koronája. (Tim. II. 4, 7—8.) Nyugodtan pihennek sírjaikban, nem törődnek azzal, hogy körülöttük búgnak a gyárak szirénái s odébb az országúton tülkölnek az autók. A temetőben nyugvó ismerőseim száma már nagyobb, mint azoké, akik itt járnak-kelnek a városban. Most is megnéztem az egyszerű fakereszteket, melyeknek árnyékában a megholtak alusznak, elolvastam az HARANGS2Ö aranybetűs sírfeliratokat, melyekkel nekünk, élőknek még prédikálnak. Az egyik sírfelirat — nem aranybetűs, csak egyszerű köbe vésett írás — ez alkalommal különösen mélyen vésődött szívembe, úgyhogy olyan formán vagyok vele, mint olykor egy szép korállal, mely sokszor napokon, heteken át cseng fülemben. Nem is tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez a sírfelirat tulajdonképen üzenet a túlvilágból. Üzenet számomra, gyülekezetemnek s a gondozásomra bízott Magyarhoni Gyámintézetnek. Szól pedig a sírfelirat így: „Tiszteld az Urat a te jószágodból...“ (Péld. 3, 9.) A soproni gyülekezet egyik nagy jóltevőjének. Gálffy Ádámnak gyönyörű szép kriptájánál a sírbolt fedőlapján olvastam ezt az igét. Gálffy Ádám I. Lipótnak egyik udvari embere volt. Pozsonyban lakott. De mikor Pozsonyban ép úgy, mint mindenütt az 1. Lipót alatt álló országrészekben üldözték szegény elődeinket, a protestánsokat és Sopronban és csakis Sopronban pislogott még az evangélium mécsese régi házak zárt udvarán, akkor Gálffy Ádám — aki úgy, szomjuhozta az evangéliumot, mint a szarvas a folyóvizet — Pozsonyból eljött Sopronba. Itt tekintélyes adományával csakhamar oda- állt a templomépitők sorába. Megépítették 1674-ben a mostani szép nagytemplom helyén az első fatemplomot s mikor az két év múlva a városnak kétharmad részét elhamvasztó tűzvészben leégett, akkor ez óriási tűzvészt követő napon Gálffv Ádám és hittestvérei összegyülekeztek az alig kihűlt zsarátnok között és a leégett oltár helyén, a szabad ég alatt megfogadták, hogy újra felépítik a fatemplomot. És az óriási tüzeset következtében hajléktalanná, szinte koldussá vált soproniak néhány hónap alatt önkéntes adományokból második fatemplomukat is felépítették s Gálffy megint a jókedvű s legnagyobb adakozók között volt. A gyülekezetnek még ma is birtokában levő. páratlan értékű kincsei közül ö ajándékozta a sokak által megcsodált, művésziesen elkészített keresztelő- tálat, az oltárkeresztet, a konfirmandusok kelyhét, csillárokat és egyebeket. Igv tisztelte Gálffy az Urat az ő jószágából és a templomépítés, templomfelszerelés munkájában, a haldoklásra ítélt evangélikus egyház megtartásában így fáradozott s buzgólkodott akkor, amikor még intézményesen nem volt szó ilyen mentő munkáról, amikor még nem volt Gusztáv Adolf-Egylet és Gyámintézet. Hála Isten, most már van Gusztáv Adolf-Egyletünk és Gyámintézetünk s intézményesen sietünk a templomépítő és nehéz gondokkal küzködö gyülekezetek segítségére. Hogy ezt megtehessük most is, ebben a mi összetört, megrabolt, földre- sújtott, élet-halállal küszködő csonka országunkban, szükségünk van Gálffy Ádámokra, olyan egyháztagokra, akik átérzik a szórványoknak és a veszélyeztetett gyülekezeteknek fontos, szent misszióját s hittestvéri kötelességüket teljesítve, tisztelik az Urat az ő jószágukból. Ezeket a Gálffy Ádámokat keresi most a mi Gyámintézetünk s a mögötte álló száz éves testvér: Gusztáv Adotf-Egylet, akiknek útjukba odarakjuk a szegénységgel, adóssággal, tehe143 tétlenséggel vergődő eklézsiákat, amiképen egykor Péter apostol útjába odarakták a betegeket, hogyha csak lehetséges, legalább árnyéka érje őket. (Ap. csel. 5, 15.) Vájjon találunk-e új Gálffv Ádámokra, a viharvert gyülekezeteknek legalább kis árnyékot, védelmet, oltalmat nyújtó, könvörülő emberekre, a Gusztáv Adolf-Egyletet és a Gyámintézetet felkaroló testvérekre? Vájjon lesznek-e ezen végtelen nehéz, gazdasági válságokkal küszködő esztendőben is oivanok, akik tisztelik az Urat az ö jószágukból? Vájjon lesznek-e. akik érzik, tudják, hogy a gvámintézeti munkával, gyűjtéssel, adakozással, minden egyes fillérrel amelyet annak oltárára letesznek s ha másokat is biztatnak arra, hogy azt letegyék, az Urnák tetsző istentiszteletet végeznek? Egy ilyen új Gálffv Ádámról már tudok. Igaz, nem örökölte Gálffy Ádám vagyonát, de igenis örökölte nemes szivét. A napokban tartottuk meg itt, Sopronban a helvi gyámintézetnek ezidei gyűlését. Az ülésen jelen volt a többek közt egy nyugalomba vonult öreg tisztviselő, aki. hogy csekély nyugdijából a mindennapi kenyérért küszködő, küzdő édes fiait és segélyre szoruló hittestvéreit csendben, észrevétlen még támogathassa, évek óta a legolcsóbb kifőzdékbe jár és a népkonyhának néhány fillérért nvuitott kosztján él s még a legkeményebb télben is fütetlen szobában lakik. Ez az öreg tisztviselő a gyámintézeti gyűlésünkön részt vett összes jelenlevők között a legnehezebb anyagi körülmények közt él és Sopronban ezidén mégis ö jelentkezett elsőnek az ő viszonyaihoz mérten igazán fejedelmi adományával, 10 pengővel. Oh, vegyünk oltógalyat ez öreg embernek egyházát s hittestvéreit szerető szívéből s oltsuk be azzal mindenekelőtt saját magunkat, azután eklézsiánkat s értsük meg Gálffy Ádámnak a túlvilágból jövő izenetét: „Tiszteljed az Urat a te jószágodból..., a te egész jövedelmednek első zsengéiből, eképen megtöltetnek a te csűreid elégséggel és a must miatt a te sajtódnak váltói bővölködnek“. (Péld. 3, 10.) Sopron, 1933 Husvétján. Ziermann Lajos lelkész, a Magyarhoni Gusztáv Adolf-Gyámint. egyházi elnöke. Elnöktársam gyámintézeti felhívását egyházunk vezető tagjainak, összes gyülekezeteink elnökeinek és a hívek ezreinek meleg, megértő figyelmébe ajánlom. Budapest, 1933 Kishusvét vasárnapján. Báró Feilitzsch Berthold a Magyarhoni Gusztáv Adolf-Gyámint. világi elnöke. OLVASSUK A BIBLIÁT. Szolgálat. Május 1. A legnagyobb szolgálat. Márk 10, 42—45. Az emberi természet uralkodásra vágyik, nagyra tör. Már a kisgyermek is érezteti a maga hatalmát a nála gyengébbel szemben. Az ó-korban, amikor lenézték a munkát és azt
