Harangszó, 1933
1933-04-30 / 18. szám
142 HARANGSZÓ 19S3 április 30. tásnak, mert nem bírja kivárni, hogy — elfogják-e Csetnekyt a törökök? Egy evangélikus tanítónő, aki már féléve nem kapott fizetést és egy sáros kis faluban nyomorog öreg édesanyjával, lemondotta a lapot és mi félévig ingyen ajánlottuk fel néki. Arra jött a következő válasz: „Már kezdtem hitemből is kivetkőzni és képes lettem volna letagadni, hogy evangélikus vagyok. Gyermek voltam, még első osztályos, mikor előfizettem és most még erre sem jut. Köszönöm azt az anyagit nem ismerő önfeláldozást, mely visszaadta a hitemet is.“ *** Egy férfi írja: „Súlyos beteg voltam. Betegségemből felgyógyultam, de teljesen tönkre mentem. 140Ó—1500 lelket számláló községünkben ketten élünk evangélikusok. 1925. óta lakom itt. Hittestvérem az itteni kath. kántor-tanító apósa, akivel 7 év óta kétszer beszéltem, mert ő már idős bácsi és nem jöhet, én meg azért nem mehetek oda, mert az öreg úron kívül nem fogadnának igen szívesen. Itt élek egyedül hitemben, mint egy fa. A Harangszó heti példánya bátorítja a lelke?5 zsák. búza 55 cf 1 évfolyam. 'Haran.gszó A Harangszó súlya egy év alatt. mert az én egyedijliségem a pusztához hasonló. Kérem azért a szerkesztőséget, hogy azon a helyeken, ahol keresztyén testvéreink túl számban élnek, mondjanak el szívből egy imát értem és azon testvéreinkért, akik széjjel szórva a nagy világban hozzám hasonlóan egyedül élnek.“ *** Ki tudja, hány magyar lélek van a sötét magyar ' éjszakában viharzó magyar tengeren, kiben a Harangszó világító tornyának fényessége tartja a lelket, «hogy el ne merüljön a habokban! *** Egy csendőr alhadnagy írja: „Én is szórványbeli evangélikus voltam annak idején, míg otthon tartózkodtam. Különböző erős katholikus helyeken állomásoztam, ahol az evangélikus hivek iskolától, templomtól távol élnek. Elhatároztam, hogy itt a szórványban élő híveknek a figyelmét, akik még a „Harangszó“-t nem ismerik, erre a hézagpótló lapra felhívom, az egyház iránt elfordult, hitközöny«- ben élő lelkekhez ellátogatok.“ — Megemlíti, hogy régi állomáshelyén, Hova közben visszakerült, közbenjárására kik fizettek elő a lapra és most értesítést Az emeleti ablakból Anna Mária nevét kiáltják. Hirtelen megfordulnak s elindulnak a ház felé. De azután, mintha egyszerre ébrednének annak tudatára, hogy beszélgetésükből hiányzik a befejezés és a hozzájárulás pecsétje, egyszerre megállnak s némán egymásfelé nyújtják kezüket. Bertholdné egyedül ül szobájában. Elmeséli Fritze Péter búcsúzkodását, azután hirtelen a biblia felé int szemével: — Melyik apostoli levélből olvasunk ma Paulus úr? A Timotheushoz írt első levelet keresi fel és olvasni kezdi: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel: mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele“. (I. Tim. 6, 6—8.) Bertholdné figyelmesen hallgatja, majd beszédközben imádságra kulcsolja kezeit: — Ügy-e azt mondja nékem ez a tükör, hogy arcom csak istenfélelemben ragyoghat boldogan. Isten az én legdrágább kincsem. Ha őt a magaménak mondhatom, mit bánom akkor minden veszteségemet! ■— Ha mindent elveszítünk, anyám, Istenben akkor is gazdagok maradunk! Biblia fölé hajtja fejét Pál, úgy mondja: — A megelégedés feltételéül élelmet és ruházatot említ az apostol. Szóval ami nélkül élni nem lehet. Nem említ aranyat, dicsőséget, de még egészséget sem. Lehet-e boldog a világtalan, ki házfal mellett tapogatódzva megy végig a Spandauer utcán, vagy aki sötét szobája ablakához vonszolja testét s kialudt szemüregü fejét nap felé fordítja? Lehet-e boldog a süket, ki sohase hallhat emberszót, madáréneket, viharzúgást és bogárzümmögést? Lehet-e boldog a szerencsétlen, kinek szavai születés előtt meghalnak ajakán és ha mindjárt minden arcizmát szétfeszíti és minden erejét ösz- szehalmozza is, nem tudja kimondani imádottja nevét? — Lehet boldog, ha ő Istent s őt Isten látja. Ha süketen is hallja Isten igéjét és némán is tud azzal beszélni, aki mindenkinek minden akar lenni. Bertholdné lehunyja szemeit és csendesen elgondolkozik. Azután hirtelen kinyújtja kezét Pál és Anna Mária felé. — Én is boldog lehetek Isten jóságából! Az is nagy boldogság, hogy nyomorúságomban nem vagyok egyedül. Szeretném, ha maguk felé nyújtott kezemen kívül még harmadik, negyedik, ötödik kezem volna, hogy megfoghassam jó uram, Sabina, meg a fiam kezét. Könnyebb a lemondás és megelégedés hü szívek segítségével. — Idegen sátoron vándor megy keresztül, —- mondja elgondolkodva Pál. — Messze országból jön és ugyanoda tér vissza. Milyen mindegy, fény vagy sötétség, boldogság vagy fájdalom veszi-e körül, mikor úgyis csak átmegy az idegen sátoron. — De ha valaki fogja kezét, vezeti, erősíti, míg megy idegen sátoron keresztül ... — kezd csendesen új mondatot Anna Mária . . . — Isten végtelen kegyelme az! — fejezi be Pál. (Folytatjuk.) met, erősíti hitemet, hogy azt meg is tartsam. A pusztából kiáltok hozzátok,
