Harangszó, 1933

1933-04-30 / 18. szám

1933 április 30. HARANGSZÓ 141 vele. Milyen jól esik később is olvasni a régi leveleket. Az édes­anya intései nem röpke napokra szólnak, hanem egy egész életre s az édesanya tanítása mindig kötelez. Mikor e sorokat olvasod, döntse el a lelked: milyen gyermeke vagy te evangélikus anyaszent- egyházunknak, ennek a drága édesanyának. Mit cselekszel a a hozzád küldött anyai levelekkel? Nem is vagy rájuk kiváncsi? Visszaküldőd? Nem fogadod el ? Csomagoló papírnak használod? Sietve túl adsz rajtuk? Vagy pedig örömmel várod, a szívedre szorítod és féltve meg­őrződ,. mint drága értekeidet, amelyeknek minden sora arról beszél, aki érettünk való mun­kálkodásban fáradt meg . . . Ezeket beszélték nekem a sárguló írások . . ., édesanyám levelei . . . Mi neked a „Harangszó“ ? Egy nyári forró vasárnap délután beállít a kiadóhivatalba egy nagy, lű-"20 .kilós, .csomagot .clpeló leány és elmondja, hogy Celldömölkrof uta­zott fel ide és magával hozta vissza­menőleg sok esztendőről a szép rend­del összegyűjtött „Harangszó“ pél­dányokat, melyekből egy pár szám hiányzott és mely hiányt itt remélt Egy 45 méteres templomtorony a Harangszó egy évi példánytömegének 190 méteres oszlopa mellett. pótolhatni. Végtelen boldogsággal illesztette be a sorozatba azokat a példányokat, melyeket tudtunk neki adni és innen tovább utazott az éj­szakai vonattal Budapestre, ahol a Luther-Társaságban Ígérték meg ne­ki, hogy egy pár hiányzó számot pó­tolni fognak. íme egy egyszerű leány, aki na­pokon és éjjeleken keresztül hordozza magával a Harangszó évfolyamainak súlyos kötegeit csak azért, hogy lapja teljes legyen. *** Egy alkalommal a posta a követ­kező levelezőlapot hozza: „A háború idején a diósgyőri vas­gyár kórházában feküdtem sebesül­ten, amikor a tábori lelkész úr ke­zembe adta a Harangszót. Itt olvas­tam először ezt a lapot. Azóta előfi­zetője lettem a lapnak és mind a 17 évfolyam szép rendben megvan, csak 1919-ből hiányaik a kommunizmus alatt megjelent számokból kettő, mert az a postán elveszett“ stb. Tisz­telettel X. Y. református egyháztag. A celldömölki állomáson vár a vonatra a szerkesztőség egyik tagja. Egyszer csak figyelmes lesz egy be­szélgetésre s hallja, hogy két földmí­ves ember nagyban tárgyalja a kö­vetkező kérdést: „Mit gondolsz, tönkre megy-e Irén?“ — és a beszél­getés folytatásából kitűnik, hogy mindkettő buzgó „Harangszó“ olvasó, ki lélekszakadva várja dr. Schlitt Gyula: „A vagyon nem boldogság“ című kis regényének a meseszövését. *** Az egyik öttevényi előfizetőnk be­szélte el a múltkor, hogy kisleánya minden pénteken elébe szaladt a pos­Tekintetét szavai elmondása után sem veszi le Pál arcáról. — Hanem nekem is hasonló mondanivalóm van, Paulus úr. Tessék kímélni magát! Vagy talán azt hiszi, hogy csodálatos jószinben virágzik? Nem, kérem! Arca sápadt és beesett, szemei fáradtak, sőt kérem, — vidám mosoly ragyogja be arcát, — halántékánál őszülni kezd. Pál szeretne közbeszólni, de ő tiltakozva fejét ingatja. — Anyámmal múltkoriban ujjainkon összeadtuk, hogy naponként hány órát dolgozik. Délelőtt a gyere­kekkel négy órát, délután az irodára körülbelül három óra esik, apám legalább így mondta. — A munka változatossága enyhíti a dolgozás idő­tartamát, — szól közbe mosolyogva Pál. — Anyám betegszobájában naponként legalább 1—1% órát tölt. — Az nem munka, hanem pihenés. — Azután az esti dolgozások. Ki az, aki minden­nap éjfél után tér pihenőre? Tegnapelőtt éjjel egykor, tegnap pláne kettő után. Hát okos dolog ez? Naponta dolgozik 10—12 órát. Azután olyan az arca, mint a fal. Azt mondják majd az emberek: jött Bertholdékhoz egy virágzó fiatalember és elment tőlük egy rokkant, öreg ember! Pál szívét csodálatos melegség járja át, de azért tréfára fordítja a dolgot, összekulcsolt kezeit a leány felé emeli s esdeklő hangon mondja: — Kegyelem, Anna Mária kisasszony, minden bű­nömet megbánom, csak ne sorolja fel azokat! Anna Mária komolyan folytatja. — Édesanyja már meghalt, nővére nincsen itt. Mi vagyunk tehát felelősek önért, Paulus úr. Szeretném, ha nővérének tekintene s megengedné nekünk, hogy egész­ségére vigyázzunk. Pál hirtelen megáll, egészen szembefordul a leánnyal és nagyon meleg hangon így szól: — Ennél nagyobb kitüntetésben nem részesíthe­tett volna, Anna Mária kisasszony. Mindig méltó igye­kezem lenni bizalmára. — Hát akkor megkérdezem, Paulus úr, igaz az, hogy el akar tőlünk menni? — Én?... — Magister Hoffmann mondta mulkoriban anyá­nak. Pál gondolkodva a fejét rázza, azután lassan így szól: 1 1 j '— Magamtól nem megyek, csak ha kell men­nem! Vagy azért, mert küldenek, vagy azért, mert Isten máshova rendel. Szeretném megmondani, Anna Mária kisasszony, hogy nekem a Berthold-ház boldog otthon s a Berthold-család drága családi kört jelent, amit én Istennek megköszönni, embereknek meghálálni soha­sem tudok.

Next

/
Thumbnails
Contents