Harangszó, 1933
1933-04-23 / 17. szám
1933 április 23. HARANGSZÓ 133 egyszer ősök vérétől megszentelt földben pihenhetünk. Ezért azonban a haza iránt köszönettel tartozunk. Aki átkozza, megveti ezt a földet, ahol él, rut árulója a magyar névnek. így fogadjuk el hálával egyházunktól vallásunkat, hogy lelkűnkben hordozhatjuk a múlt minden drága értékét: hitet valló ősök könnyhullását, máglyára hurcolt lelkészek, zsoltárénekét, elfogadjuk, hogy csak azt ismerjük el igazságnak és zsinórmértékének, ami a szent- írás lapjairól szól hozzánk. Mindezért azonban egyházunk iránt köszönettel és hálával tartozunk. Aki egyháza iránt elfeledkezik a háláról, egyúttal árulója vallásának. Kaptuk és elfogadtuk szüléinktől a nevelést, kenyeret, ruhát, az értünk hullatott könnyeket, az ég felé küldött imádságokat, a verejtékhullatásokat. Értük tehát hálával és köszönettel tartozunk. Aki elfeledkezik szüleivel szemben a háláról és köszöneröl, egyúttal arcul csapja és sárba tiporja a negyedik parancsolatot. A legszentebb hálaadásnak legnagyobb példaképe Jézus. Az egész élete nem volt egyéb, mint hálaadás. Ő mindenért hálát tudott adni. Bűnösök közé jött Isten országának ügyét szolgálni. Gyűlölködő szívű farizeusok útját állták, akadályozták. Krisztus azonban nem csüggedt. Anyagi javakat harácsoló, bíborköntösbe öltözött főpapok megfizetett bérencekkel üldözték, bevádolták. Krisztus azonban küzdött tovább. Fegyverek hatalmával érkező Messiást váró nép csalódott benne, tehát ellene fordultak, nem mertek kitartani mellette. Krisztus azonban szelíd szemeivel felnézett az égre, megkereste a csendet, az egyediil- valóságot és hálát adott Istennek. Hálát adott azért, hogy adott üldöztetést, ellenséget, fáradságot és nehéz munkát. Nem kételkedett, kérdezett, tanakodott, látta a végső titkokat, melyek még a bölcsek szemei elöl is elrejttettek, minden fenntartás nélkül átadta magát a szolgálatra és örökké csak hálaadás élt aja- kán. Hálát adott élete megáldoztatása előtt. Hálákat ad a kenyér és bor felett. Utolsó óráiban is, amikor a vérveríték folydogált végig arcán, Istenre néz és hálákat ad. Most az a kérdés, hogyan lehetünk mi is hálaadó emberek. Krisztus a sok szenvedés között is azt tudja mondani: igen Atyám, mert így volt kedves te előtted. Ha ez a tanítás belevésődik a lelkűnkbe, életté válik nálunk, ha minden fenntartás nélkül tudunk hinni Isten jótakaró szándékában, akkor mi is há- laadó emberekké válunk. így hálát tudunk adni a magyar nélkülözésért, mert Isten iskolájában, ahol Krisztus a tanítómester, rájövünk arra, hogy a sok nincstelenségen túl egy szerető és őrködő mennyei Atya gondol ránk és a mi büszke, gőgös szívünket tanítgatja alázatra és szolgálathordozásra. Hálát tudunk adni a magyar aggodalmakért, mert rájövünk arra, hogy vannak lelki aggodalmak is. Nemcsak kény értelenség, pénztelenség, hitelválság van ezen a világon, hanem bünbánat, bűntudat is van és van egv másik ország, melynek ajtaja kitárul a bűneit megbánt és kegyelmet könyörgő lélek előtt. Hálát tudunk adni a magyar bánatért, mert a bánat lelkünk felé fordítja tekintetünket és megláttatja velünk Krisztus dicsőségbe öltözött alakját, átszúrt kezeit, melyek áldásra emelkednek. Az Isten iránti hálaadás egyúttal szelídségre és alázatosságra szoktat. Az alázatosság pedig az igazi béke eszközlője. Erre a békére pedig nagyon rászorulunk, amikor mindenfelé rohanást és értelmetlen, céltalan küzdelmeket látunk. Nagyobb boldogság lenne ezen a földön, ha több imádság szállna az ég felé, Istent-dicsőitő hálaadással! Fiilöp Dezső. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! Hálaadás. Valami megható érzés fogja el az embert, ha hálaadó embert lát, olyant, aki imádságra teszi két kezét és ajkáról hálaadó köszönet száll az ég felé. Nem tudom láttatok-e ilyen embert? Látta- tok-e édesanyát régi imádságos könyv fölé hajolni, amint remegő kezével lapozgatott, keresett egy imádságot, hogy mindenről megfeledkezve elmondja azt s amint mondta körülötte csendesség lett, ilyenkor szinte úgy tetszik, mintha hírt hozó és üzenetet közvetítő angyalok szállnának le az égből. Láttok-e ma hálaadó embert, amikor bajoktól elgyötört emberárnyak járnak szerte-széjjel ebben az országban. Éhség leselkedik az ablakok mögött, adósságokról való emlékezéssel térnek pihenésre az emberek. Gyötrő aggodalmak érkeznek hozzánk, alattomosan veszik körül az embereket, vagy kísértetiesen telepszenek meg házunk falai között. Segélykiáltások hangzanak. A sok könyörgés, mint valami véres, fekete felhö- gomolyag terjeszkedik felettünk. Valahonnan ruhátlan gyermek sikolya hangzik. Azután gyárudvarban megálló munkás ökölbe szorult keze kiált némán. Majd tehetetlen, gyermekeinek semmit adni nem tudó édesanya könyörgése érkezik hozzánk. Mindenünnen hangok, kiáltások, kérések, könyörgések indulnak útra. Merészség ma hálaadó embert keresni s mi mégis a hálaadással foglalkozunk. Először is nézzük meg, mit jelent hálát adni. Meg tudjuk állapítani, hogy a hálában kettős vonás rajzolódik elénk: az egyik elfogadása valaminek, a másik pedig az érte való köszönetmondás. Elfogadunk valamit, ami nékünk jó, számunkra érték. így fogadjuk el hazánktól, hogy magyarok lehetünk, itt élhetünk, múltúnk minden dicsőségét, hogy magyarul beszélhetünk, magyar rónát, hegyet láthatunk, hálával fogadjuk el, hogy hogy milyen ugrálva választja ki a bibliai szakaszokat. Egyszer egy zsoltárt, máskor Jézus csudatételei közül egyet, tanításából vagy a főpapi imából valamit, Ezsai- ásból néhány verset, azután hirtelen az apostoli levélből. Némelykor már kérni akartam, hogy egyfolytában olvassunk végig egy bibliai könyvet, de azután gyönyörűséget találtam ebben a kapkodó bibliaolvasásban. — Miért mondja kapkodónak? ... — Hát lássa, éppen ez a gyönyörűségem, hogy rájöttem a kapkodás rendszerére. Anna Mária mosolyogva szól közbe: — Édes jó anyám, ma találós mesékkel traktálod Paulus urat? — Várj csak, egy-kettőre megfejteni, hogy miért jelent ez a bibliai olvasási mód nékem különös gyönyörűséget. — Pro primo, tudós theológus uram, mert a felolvasott ige gyönyörködtet. — Helyesebben: építi, — szól közbe Pál. — Na igen, megint elhibáztam. Nem gyönyörködtet, hanem épít. — Pro secundo, mert rájöttem arra, hogy a bibliai szakaszokat az én szükségletem szerint keresgeti ki. Hetek óta figyelem s most már látom, hogy nem vé- letlenség, hanem tervszerűség vezeti. — Azért mégis jöhetne már! De persze, ki törődik egy ilyen nyomorék öregasszonnyal! . . . Mindegyitek- nek másfelé van a gondja, én már csak teher vagyok számotokra! Anna Mária ráemeli könnyes szemét s csak ennyit mond: — Ezt igazán nem mondhatod, anyám. Tíz percig egyikük sem szól. Szükséges az ilyen hallgatag idő: az ember maga elé idézi szavait és cselekedeteit, azután bíráskodik önmaga felett. Ilyenkor kedves dolog az alkonyati szürkeség is, elfedi az ember orcájának pirulását. — Anna Mária, — szólal meg a beteg, — szeretném, ha megfognád kezemet. A leány megcsókolgatja anyja kezét, azután részvéttel mondja: — Úgy-e, megint nagyon fájt, édesanyám? Néhány perc múlva felvidul a beteg arca, Pál kemény lépései kopognak a folyosón. Rövid kérdezősködés után bibliája után nyúl. — Ma apostoli levélből olvasok néhány verset. Bertholdné csodálkozva tekint Pálra. — Apostoli levélből? Érdekes. — Miért érdekes? — Hát az az érdekes, — folytatja az asszony, —
