Harangszó, 1933

1933-04-23 / 17. szám

132 HARANGSZÓ 1933 április 23. Mennyi hűséget, otthonszeretetet tanulhatunk a fecskétől, mennyi szerénységre és megelégedésre ta­níthat az ő élete! Nem panaszkod- nék-e vájjon édesapánk reszkető keze s édesanyánk jóságos szemé­nek meleg parázsa a hűtlenségről, az otthon elhagyásáról? Drága lel­kiszülőnket, édes anyaszentegyhá- zunkat megtudjuk-e védelmezni romboló kezek munkájától s a to­lakodó erőszak, a hitetlenség hódí­tásától. Nem szédít-e meg sok hűtlen, fészekgyalázó evangélikust magas polcoknak, előnyös házassá­goknak jegenyekoronája, hogy ott­hagyja a csendes, szegény egyhá­zát, melynek egyetlen kincse, hogy istápolója, védóvára lehet Jézus Krisztusnak, az Ő evangéliomának ? A fecske a reménység ma­dara; új életet jelent, a tavasz fel­támadását. Elmondja, hogy felolvad a jégkéreg s a mosolygó földből ta­vaszi virágok feje emelkedik fel, mintha az édes anyaföld akarná imádságillatát felárasztani Terem­tőjéhez ... a kihalt fecskefészekben lesznek még bolyhos fiókák s új életharcra indulnak szárnyukat pró­bálgató fiatalok. Nézz a fecskére bánatosszívű vándortársam, ki fájdalomkönnyü- iddel keseregsz kihűlt remények üszkös romjain, nézz a fecskére életharcban elcsigázott, bűn tőrébe esett embertársam, ki életuntán, kedvszegetten zuhantál a porba. Nézz a fecskére tépettszárnyú, té- pettestű magyar testvérem s lásd meg és halld meg, hogy valahon­nan messze, szebb hazából áldott halmok boldog zöldje mosolyogva integet, valahol a föld alól elteme­tett magyar hősök poraiból tavaszi virágok törnek fel a kiégetett uga­ron, valahol törik már a nagypén­teki sír hazug pecsétjét, valahol zsibbadt kezek új életakarással ne­kifeszülnek az igazságra hengerített kőtorlasznak s a tavaszi légben, a virágillatban, a rügyfakadásban, a fecskék csicsergésében Isten üze­nete magasztosul szent harmóniá­vá: feltámadunk! Köszönöm Uram ... Köszönöm Uram Neked a falut, a bogárhátut, a fehérfalut. Köszönöm, hogy falut adtál nekem, hol napvilágot láthatott szemem. Folyót, fákat és tiszta kék eget, a mezőt, dombot s a „majdnem-hegyet“. Köszönöm a nagy gulyakolompot, s a patakokra ráhajoló lombot. Köszönöm az álmom a lombok alatt, a kakukkhangot, mely felémszaladt. A gólyát, gémet s minden madarat, fecskét s fészkét az eresz alatt. Köszönöm a langyos esőt, napot, s a tavaszi ibolyaillatot. A nyárt, az őszt meg a hideg telet, Köszönöm az estét, reggelt s delet. Köszönöm a tavasz minden virágát, a templomnak félhalk zsolozsmáját. A zöld rétet, hol a bárány béget, nagyanyám ajkáról a meséket. Köszönöm Uram Neked a falut, a muskátlisvirágos ablakut. . . * * * S ha eljön a vég... Ha száz kérdésre jő száz felelet, Köszönöm Uram majdha rámhull ... a szemfedelet.. . Fekete Sándor. Élj úgy, hogy ha meghalsz több is ma­radjon utánad, mint egy gyászjelentés és sírfelirat. Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: KapI Béla. 17 XIV. Élete teljesen felolvad kötelessége teljesítésében. A gyerekek rajongnak érte s hozzáigazodnak szigorú és mindig következetes egyéniségéhez. Újabban az ügyvédi iroda is több munkát ad. Fritze konsistoriális elnök a béketárgyalásokra készül s az anyag egy részét Bertholddal állítja össze. Éles judiciummal megfogal­mazták már a remekül felépített politikai elaborátuinot is s azt Pálnak kellett latinra lefordítania. Fritze elnök szerint ugyanis az ilyenféle politikai irat lefordításához nem elég a jogi tudás, hanem az etikai különbségárnya­latok megérzése szükséges. Jogászé az éles beállítás és az argumentáció felépítése, etikusé a szempontok emelkedettsége és finomsága. Fritze nagyon elcsodál­kozik, mikor veje, Magister Hoffmann prépost, erre a fordító munkára Gerhardt Pál informátort ajánlja. — Közel kapod, Bertholdék házában. — Az a csendes ember ilyen szép készültséggel bír? — Úgy van, az a csendes ember! Nyugodtan rá­bízhatod magadat! Pálnak a családhoz való viszonya is elmélyül. Bi­zonyára belejátszik az új helyzet kialakulásába, hogy megismerik értékes képességeit és jellemtulajdonsá­gait, de ebben legnagyobb része mégis csak az asszony betegségének van. Sóhajok hidján jut el Pál a család szívébe s ezen keresztül jutnak a családtagok az ő kö­zelébe. Különösen közel kerül magához a beteghez, ki el sem tudná képzelni Pál nélkül az alkonyati órákat. A bibliaolvasás is állandósul. Rendesen hárman vesznek azon részt, de az utolsó hetekben az öreg Bert- hold is csak ritkán hiányzik. Ma rossz napja van a betegnek. Mintha éles ké­sekkel hasogatnák lábait s a kinzó fájdalmak egészen szivéig hatolnak. Először a balzsamos dobozzal végez, azt mérgesen földhöz vágja: Azután a városi fizikusról mond véleményt, ő azonban szerencséjére nincs jelen. Végül Anna Máriát veszi munkába, ide-oda futtatja, minden tevését kifogásolja, úgyhogy végre szegény leány sírva fakad. — Paulus urat sem bántja a pontosság, zsörtölő­dik mérgesen. — Rendesen hat órakor jön anyám. — Ma négyre Ígérkezett, hiszen este nincsen itthon. — Igaz, de még csak félnégy van!

Next

/
Thumbnails
Contents