Harangszó, 1933
1933-04-09 / 15. szám
116 HARANOSZÓ 1933 április 9. Kyüjtsd a hálaadást, az enyém nagyon kicsi, én majd összeszedem a panaszkodást“. Elindultak. Este újra találkoztak. A szolnoki uj ev. templom. Roskadozott kosara összegyűlt terhé- töl az egyik, a másiknak nagy kosarában pedig egyetlen parányi hálaadás szerénykedett. Szomorúan tértek vissza gyűjtésük eredményével az angyalok. Annyi itt a szépség, érték és gazdagság, — mégis több a panasz, mint a hálaadás. sorolni, az egész gyülekezet névsorát ide kellene Írnunk), a társadalomnál (az országos gyűjtést Tornyos Ferenc irányította), — mi tette ezt? Az élniakarás. Ezt a hittel teljes, bizakodó éllniakarást, lám, meg is áldotta az Isten: 1932. novemberének elején felavatták Szolnok evangélikus templomát. Oly sok körülöttünk a csüg- gesztö jelenség, pusztulást jósoló hollókárrogás. Mi pedig felmutatunk a szotnoki és a többi megépült új ev. templomra s azt mondjuk: míg Isten kegyelme a reformáció ihlető lelke által, maroknyi gyülekezetek élniakarásá- val nekünk templomokat építtet, nincs addig nékünk csüggedni okunk. Szolnoki új templom! A harangod zengje, szószéked hirdesse Annak dicsőségét, aki Szolnokon is „erős várunk nékünk!“. Szabó József. . Több a panasz, mint a hála. Régi legenda szerint két angyal elindult az égből, hogy ösz- szegyiijtsék a földön — egyik a hálaadást, másik a panaszkodást. Ahogy a földre értek, elbűvölte őket az a sok gyönyörű szépség, amit itt találtak. „Ahol annyi gyümölcs van a fán, ahol oly zöld a rét és olyan szépen énekel a madár, mint itt, ott bizonnyal több lesz a hálaadás, fnint a panaszkodás“, — szóltak egymáshoz. Aztán ezt mondta az egyik a másiknak: „A te kosarad nagyobb mint az enyém, te OLVASSUK A BIBLIÁT. Zsidókhoz irt levél. V. Hit-levél. Április 10. A hit képcsarnoka. Zsid. 11, 1—12. Hogy mi a hit, annak elmondására nem volt elég Jézus élete. Egész sereg ember van a Biblia arcképcsarnokában, hogy bemutassák a hit csodáját. Mindegyiknél másban s máskép nyilvánul meg a hit. Nincs kettőnek se egyforma esete; pedig akikről itt hallunk, még nem ismerték a hitnek Fejedelmét és be- végezőjét: Jézust. Mily nagy ajándék, hogy mi már ott forgolódhatunk a hit kibővített képcsarnokában, ahol a Krisztus utáni idők hithösei is elibénk lépnek és megragadnak az ő páratlan hitéletükkel. Élsz-e ezzel az ajándékkal? Szeretsz-e olvasni hivő keresztyén életrajzokat? A képcsarnok nincs lezárva s egyik terem falán üres keret vár a te hitéleted képére is. Április 11. A hit nem hangulat. Zsid. 11, 13—29. A hit nem szappanbuborék. Aki a képcsarnokban jár, így istperj meg. A hitnek a tudata bennük sem égett folyton ugyanazzal a fényes ragyogással, de nézd csak mi mindent mertek reá bízni? Születést, örökségosz- táut, a tizedik csapás elől való menekülést, Isten népének kimentését s a Vörös tenger hullámai közé való belépést. A német azt mond-, ja: Az igaz hitet arról lehet felismerni, hogy abban nyugodtan halnak meg az gött áll. Egyszerre megrázkódik teste, arcához szorítja keszkenőjét és kisiet a szobából. Amint Fritze Péter hozzájuk lép, Berthold is észrevétlenül beteszi maga mögött az ajtót. Kivasalt diplomata arca száz ráncot vet, testét fojtott zokogás rázza s az önuralom hideg szobra sírva borul Anna Mária karjaiba. — Gyógyíthatatlan, mindegyik azt mondja, hogy gyógyíthatatlan! Néhány perc múlva az ünnepelttel együtt ők is nyugodtan beszélgetnek vendégeikkel. Berthold éppen most hálálkodik Crügernek s odavezeti feleségéhez. — Kedves mester, köszönöm a felejthetetlen gyönyörűséget. Felséges szépen énekelnek ezek a kis Crü- ger gyerekek. A melódia is gyönyörű. Bizonyára maga komponálta, kedves mester. Crüger szerényen int fejével. — És ki irta az üdvözlő verset? Crüger hallgat, de tekintete akaratlanul az ajtó mellett álldogáló Gerhardt alakján pihen meg. — Ezt is az informátor urnák köszönhetjük? — szól közbe Berthold — igazán értékes ember! Fritze konsistóriális elnök barátságos leereszkedéssel Crüger vállára teszi kezét. — Én még külön is köszönöm komposicióját, kedves művészünk. Értek valamelyest a zenéhez és mondhatom, hogy minden énekét kimondhatatlan gyönyörűséggel hallgatom. — Kérem, csak ne szerénykedjék. Az ön énekeskönyve drága kincse egyházunknak. Lelkem szárnyra lebben, valahányszor zengedezünk belőle. Crüger gondbarázdált, sápadt arca, melyre az élet keze sötét árnyékokat rajzolt, megszépül s szemeiben művészetének tiszta tüze lobog. — Most készül a második kiadás! Szebb, nagyobb az elsőnél! Ha Isten is akarja, — teszi hozzá halkan. — És az orgonajátéka! — szól közbe Bertholdné. — Királyi hangszeren koronás király játszik! . . . — folytatja Fritze. Crüger szeretne menekülni a dicséretek elől. Szerény, alázatos lénye világításra vágyik és nem csillogásra. Művészetével nem saját nagyságát szolgálja pompázkodó színjátékkal, hanem Isten örökkévaló dicsőségét. Zavarodottan igazgatja hosszúszárnyú ünneplő ruháját s ijedten megérzi, hogy habos fodru fehér mellénye félrecsúszott. — Kérem, kérem! ... — nyögi kínosan és megtép- desi kecskeszakállát.
