Harangszó, 1933

1933-04-09 / 15. szám

1933 április 9. HARANGSZÓ 115 szószerint is körüllengi a reformáció lel­ke. Már külsejében is a wittenbergi ősi vártempiom alakját másolja át magyar földre. Ugyanaz a tornya, rajta a reformáció zengő hitvallása: „Erős vár a mi Istenünk!" Kapuja is olyan, mint a vártemplomé, ame­lyen elhangzott egykor a híres ka­lapácsütés. Hasonló az oltára, szó­széke, padjai, még a kerítése is. Homlokfalára pedig a Luther-ró- zsa pecsétje üti rá a lutheri bé­lyeget. Minden megépült templomunk mögött ott van egy gyülekezeti közösség élniakarása. Ott van a szolnoki mögött is. Mi tette azt, hogy a szolnoki evangélikusok egyszer csak megkeresik az egy­más kezét és összefogódzanak? Az élniakarás. (Kuthy Dezső egye­temes főtitkár adta reá az első in­dítást.) Mi tette azt, hogy néhány lelkes hivő (vitéz Kovács Félix kir. ügyészségi fogházgondnok, Jeszenszky József főispán! titkár és Podhradszky Emil voltak az elsők) megkezdi a szervezés mun­káját és 1923. okt. 21.-én meg­tartják Szolnokon egy iskolate­remben az első ev. istentisztele­tet? Az élniakarás. Mi tette azt, hogy mikor a kis missziói egyház Alexander Imre alispán személyé­ben jelenlegi világi vezérét s mun­katársaiban jelenlegi vezetőségét megkapja, egymás után jelentke­zik támogatásért az egyetemes egyháznál (báró D. Radvánszky Albert egyetemes felügyelőtől és D. Raffay Sándor püspöktől kap­tak tekintélyesebb segítséget), a kultuszminisztériumnál, a városnál telekért (dr. Helle Ferenc taná­csára), a szolnoki híveknél (ha az adakozókat mind fel akarnánk költség tételeiként felsorakozni a falak körül. Aztán lehet nézni a megépült templomokat az Isten iránti hála keresz­tyéni szemével s az ilyen szem csodálatos dolgokat tud meglátni rajtuk, mögöttük. Megépült Szol­nok ev. temploma: jer ilyen szem­mel tekintsünk reá. Minden megépült templom mö­gött ott van, mint létrehozó végső ok az Isten kegyelme. Ebben a vi­lágban, ahol a Sátán lélektipró, szörnyű léptekkel jár szerteszét,-— minden templom az Isten cso­dája. A szolnoki templom is az. Hát nem Isten csodája az, hogy Szolnokon, ahol egy-két évtizede csak 70 evangélikus élt (a szám­szerű adatok és nevek Viszkok Lajos lelkésznek a szolnoki temp­lomépítésről írt füzetéből valók), a felszívódás állandó veszedelmé­nek kitátott torkában — ma 400 evangélikus van, eleven igazolása­ként a mustármagcsodának?! Hát nem Isten csodája az, hogy ez a megnövekedettségében is kicsi csa­pat 10.000 P-t számlál oda áldo­zatkészsége kezével épülő temp­loma oltárára — a saját zsebéből s 30.000 pengőt tud előteremteni egyéb forrásból, ma, amikor min­denünnen a „nincs“ réme ásítoz felénk. Hát nem Isten csodája az, hogy ott a Tisza parton, más hi- tűek tengerében Sionunk várának új bástyája épült hirdetni emelt homlokkal: velünk az Ür?l Minden megépült templomunk mögött ott van a reformáció lelke. Az a lélek, amely mikor kiűzték ékességekkel megtűzdelt, tömjénes dómokból, tisztalevegőjű, egysze­rű templomok emelésére serkentet­te az evangéliom népét. Minden ev. templom a reformáció lelké­nek gyermeke, hiszen azért épült, hogy a megismert igazságnak legyen hajlé­kává. Szolnok evangélikus templomát A wittenbergi vártempiom. Ha én is majd elérkezem Országod örömébe, E vér legyen bíbor mezem, Úgy lépjek ott elédbe. Díszem, koronám az legyen, Sugárfényével ékesen Állok Atyám trónjához. Mint nászra öltözött ara, Kit a keresztfán szent Fia Vérén váltott magához. Felugrik az asztaltól, azután hosszú léptekkel né­hányszor végigméri a szobát. írását kézben tartva hal­kan mondogatja. Az éjszaka sötétsége észrevétlenül szürkeségbe enyhül. Még mindig az ablakmélyedésben áll s mámo­ros boldogsággal nézi a felragyogó napkeltét. XII. A Berthold-család barátai a nagyszobában gyüle­keznek. Berthold András szikár alakja a rendesnél is előkelőbbnek látszik, amint ünnepi ruhájában a feltá­ruló ajtó előtt szertartásos kedvességgel üdvözli ven­dégeit. . 1 1 A család felnőtt tagjai már régen együtt vannak. Sabina, a legnagyobbik leány férjével, Fromm arclii- diakonussal és a fiatal András. Éppen csak Anna Mária hiányzik, ki édesanyjával van elfoglalva és a kis uno­kák, kik a fiatal Bertholdné felügyelete mellett a szom­széd szobában várakoznak. A meghívottak nagyrésze már szintén megérkezett. Wéber György polgármester, Magister Hoffmann pré­post, Vehr prépost, néhány egyetemi tanár, Berkow Já­nos, Schirmer Mihály és Rösner János diakónusok. Éppen most érkezik a társaság előkelősége: Fritze Péter konsistóriális elnök, Berthold meghitt barátja. Néhány perccel a kitűzött idő előtt nagy sietséggel belép Crüger János, a nikolai templom orgonistája. Kendőjével törölgeti verejtékes homlokát s mentege- tődzve mondogatja: •— Énekórám volt a szürke kolostorban, azért késtem. Bevezetik a kis unokákat. Velük együtt jön az in­formátor is. Virágcsokor, vagy legalább néhány szál virág kerül a kezekbe. Kitárul az ajtó s küszöbön megáll Berthold And- rásné kerekes kocsija. A kis unokák verset mondanak, a nagyok meleg szavakkal és virággal üdvözlik a ház 65 éves asszonyát. A szomszéd szobában mozgolódás támad. Crüger eltűnik s egyszerre gyermekek éneke zendül, mintha angyalok lehelletéből szövődnék húsvéti halleluja. Berthold András felesége melett ül s annak kezét simogatja. Anna Mária lehajtott fejjel a tolókocsi mö-

Next

/
Thumbnails
Contents