Harangszó, 1933
1933-04-02 / 14. szám
108 HARANGSZÓ 1933 április 2. szolgáltatja'annak is, hogy ő nemzetünknek őszinte jóakarója, barátja. Íme a cikk: „Nem, nem, soha! — Miféle idegen szavak ezek? Nem idegenek ezek senkinek sem, aki valaha — mindegy bárhon- nét származva s akármelyik nyelvet értve — Magyarországra eljutott. Lépten, nyomon szemébe ötlik ott az idegennek az a kép, amely itt fent látható*), ezzel a felirattal, amelyet mindenkinek igen hamar megmagyaráznak. Kifejezője ez a magyar ellentmondásnak a trianoni békével szemben, amely — tudvalévő — a versail'les-i „béké“-nek mása. Ahogy glvette az ellenség hatalmi szava tőlünk, németektől EIzász-Lotharingi- át, Eupen-Malmedyt, Észak-Schleswig egy darabját, Danzigot, a Memel-vidéket, Kelet-Poroszország egy részét, csaknem egész Nyugat Poroszországot, Posent és Felső-Sziléziából is sokat, — nem feledve Hultschin vidékét, hasonlóképpen a kolóniákat sem; szándékosan sorolok fel mindent ily részletesen — úgy Magyar- országnak meg kellett érnie, hogy elszakították tőle nem kevesebb, mint területe kétharmad részét' A képen ez világosan látható. Ezzel szemben foglal állást erős és csodálatosan egyöntetű ellentmondással Magyarország egész' lakossága nemzetiségi különbség nélkül, tehát ideértve a több, mint egy milliót (?) számláló német és szláv anyanyelvű magyar állampolgárokat is. Nem kétséges az, hogy ilyen szívós akaratot, kiváltképpen amikor az kipróbált politikai okossággal is párosult, rövidebb, avagy hosszabb időn belül, eredmény kell hogy koronáz*) A cikk felett ott áll Csonka-Ma- gyarország képe az elszakított területekkel együtt. zon. Mi németek ebben a tekintetben sors- és szenvedőtársai, hit- és reménytestvérei vagyunk a magyaroknak. A mi jövőnk és az övék összetartoznak! Amikor azonban ezen a helyen a „Nem, nem, soha“ egy cikknek a címeként szerepel, úgy nem történik az ezen szavak nemzetpolitikai értelme miatt, hanem azért, mivel mi evang. keresztyének, a Gusztáv Adolf-Egylet tagjai ezeknek a szavaknak más használatát is ismerjük. Amikor a Sátán az Üdvözítőhöz lépett, ö annak háromszoros, szent ,,nem“-mel felelt. Amikor az őskeresztyéneknek az isten-szobrok előtt kellett volna áldozniok, azt mondották: „Nem tehetjük!“. Mikor Luther a császár előtt állott, így szólt: „Másként nem tehetek!“ Mikor a hugenottákat börtönbe vetették, azok ezt kaparták bele a falba: „Resis- ter! — Megállani!“. Amikor a salzburgiaknak rózsafüzér, avagy vándorbot között kellett választaniok, ők nem inogtak meg egy pillanatra sem. Elszámlálhatat- lan a serege azoknak, akik krisztusi hitüket nem voltak hajlandók áruba bocsáj- tani, ha földi javakkal és adományokkal még úgy csalogatták is őket: nem, nem, soha! S ebben a korban felhangzik a tagadás szava magyarul is. Ott vannak a lelkészek, akiket rapszíjon gályákra hurcoltak el; rablók és gyilkosok között kellett rettenetes életet és halált elszenvedniük. Ott vannak a felvidék nemesei és polgárai, akik még a vérpadtól sem rettentek vissza. Hazájuk és királyuk szolgálatában nagy érdemeket szereztek ugyan, mégis lázadóknak tekintették őket, mivel nem akartak úgy imádkozni, mint az uralkodó. Ott vannak — ez a kegyetlenség ma már nem lehetséges — a magyar szórványhivek százezrei, kik meg akarják tartani atyáink hitét és anyanyelvűket s akik a körülöttük élők felé azt kiáltják: „Mi azok akarunk maradni, amik vagyunk!“. Magyarországnak mindkét protestáns egyháza diaspora-egyház; a szórványban élők gondjából és szükségéből mindkettő bőven kivette már a maga részét. Különösen az evangélikus egyház — amely az új határok következtében gyülekezeteinek több, mint a felét elveszítette — nélkülöz sokat és kéri időről-időre a G. A. E. segítségét. Nékik ott u. n. „Gyám- intézet“-ük van, amely a Gusztáv Adolf- Egyletekkel azonos. Evvel bennünket őszinte barátság, több: testvériség köt össze. A magyarországi hittestvérekkel — legyenek azok magyar, német, vagy tót anyanyelvűek — egyek vagyunk abban a tagadásban, amelyet e vülág felé kiáltunk, mindenekelőtt azonban abban az igenlésben, „amen“-ben, amelyet Istennek drága Igéjére mondunk!“. Greifenstein Zoltán, Lipcse. Magyar akarat! Szavalókórus. II ..................A Kárpátok alatt, a z alföldi rónán, Erdély bérc-ormain, a Hargita alján, I......................dicső ezredéves K árpát koszorúján, nyugati végeken s az Al-Duna partján III .................kisértetek járnak. A föld is mozog már. Megindult, reng a nagy, — ezeréves határ. — Mert nem kérdezték! Különben is .. . — Különben is? . . . — Szenvedésünk nem mesélésre adatott... — Nem is panaszolásra,—szól közbe Mária Anna. — Nem is dicsekvésre, — folytatja Pál, — hanem megtérésre. Szokatlanul sokáig tartó csendesség követi a szót. Hárman gondolkodnak a kiejtett igazságon. Mária Anna feláll, elhúzza az ablakfüggönyt, azután gondosan megigazítja a lámpaellenzőt, nehogy fénye édesanyja szemébe süssön. A beteg nagyon csendesen mondja: — Paulus úr, maga tényleg nemcsak informátor, hanem Isten szolgája is! Pál mély megrendüléssel válaszol: — Űzzön el, asszonyom, de én seholsem és sohasem akarok más lenni, mint Isten szolgája. Egészen másról beszélnek, napi eseményekről, kicsinyes dolgokról, országos politikáról, a svédek kivonulásáról, a nehezen várt békéről, mikor Bertholdné minden átmenet nélkül hirtelen így szól: — Mentségemül szolgálhat átélt sok szenvedésem is. Tudja-e, Paulus úr, hogy virágzó szép hat gyermekünk közül hárman meghaltak? Burkhart 31 éves volt, Erzsébet 28. Két hét alatt kétszer temettünk. Katalin asszony korában halt meg, 30 éves volt, szegényem. Azután az én betegségem! Egy év óta élőhalott vagyok!... Pál részvéttel nézi az összeomló arcra legördülő könnycseppeket, azután szelíden beszélni kezd: — Cirénei Simon történetén'ek van egy megírat- lan része. Evangélisták elbeszélik, hogy miként vitte a keresztet, de hallgatnak arról, hogy a kereszt hogyan vitte őt magát Jézushoz. Ez a kereszt örök isteni feladata: Jézushoz visz bennünket. — Sebző kés alatt nyöszörgő báránynak képzeljük magunkat s elfelejtkezünk az ártatlan bárányról, ki elnémult az ötét nyirok előtt. Elbirhatatlannak érezzük szenvedésünket s nem látjuk az oltárra helyezett örök áldozatot. Sírva panaszoljuk veszteségeinket és hallgatunk a nekünk adott drága kincsekről. Pedig Jézus vált- ság halála nekünk mindenért kárpótlást ad. Küzdelemben védelem, elhagyottságban vigasztalás, sírásban boldog nevetés, felhőborulatban napsugár-mosolygás, betegségben egészség, halálban élet. — Ügy van, úgy van, édesanyám, — mondja Anna Mária és ráhajtja fejét anyja széles vállára. . Késő éjszaka íróasztalánál virraszt Pál s Írásai fölé hajolva dolgozik. A szabadjára hagyott olajlámpa megnyúlt lánggal ég s lassanként szitáló korompihék feketédnek könyveken, papírlapokon. Ijedten tekint körül és gyorsan ablakot nyit. Könnyű fuvalom libegted a függönyszárnyat, amint becsapódó friss levegő váltja fel a kormos, elhasznált levegőt. (Folytatjuk).
