Harangszó, 1933
1933-01-01 / 1. szám
2 HARANGSZÓ 1933 január 1. A ma embere pedig folyton tervezi és építi merészen és vakmerőn a maga bábeli tornyát, minden testi és lelki erőt egy célra egyesít, hogy az életet külsőleg minél jobbá, élvezetesebbé és kényelmesebbé tegye és ezt kulturmunkának nevezi. — Megfeledkezik arról, hogy a lélek nélkül nincs igazi lendület a világon, ha mindenki csak a zsírosabb rét után törtet ezen a nagy földi legelőn. Az emberi élet belül korhadt, az idegesség és az élet baja, gondja, megemésztik az emberi életerőt, kialusznak az élet őrtüzei, a lélek olyan, mint a borongó őszi nap, gyenge a fénye, de még gyengébb ereje és melege. Értéktelen és értelmetlen, meddő sopánkodás, hogy a ma embere a régi jó idők képzelt húsos fazeka köré telepedjék. — Nem egyéb ez a kívánság, mint jele annak, hogy a lélek fásult, a test meg rest. — A keresztyén ember azonban nem rest, hanem dolgozik, míg nappal vagyon. — Nézz Jézusra! Meg kell ismernünk ezt az új kort a maga feladataival; mert minden kor, mint minden adomány Istentől van, nincs adomány kötelesség nélkül. Kötelességünk és munkatervünk ott van a mindennapi imánkban: a „Miatyánk“-ban. Naponként el- imádkozzuk a kéréseket: „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképen a mennyben, úgy itt a földön is“—). Legyen ez a föld, ahol az Isten neve megszenteltetik, amelyben az ő akarata valósuljon, akárcsak a mennyben, ahol a mindennapi kenyér mindenkinek megadatik, ahol a bűnt és vétket szeretettel megbocsátják, ahol a nyomorultakat, csonkákat, bénákat felemelik, árvák és özvegyek könnyeit felszárítják. — Az új kor új lelket, új embert kér tőlünk! Felhív mindenkit egyenként lelki újjászületésre, átalakulásra és megújhodásra, mert ettől függ a ma emberének igazi boldogsága. Ne a múltra szegezzük tekintetünket, hanem előre Jézus szavaival: Ki az eke szarvára veti kezét és visszanéz, nem méltó énhozzám. — Az ó-év és uj-év ölelkezése. Az utóbbi két évtized alatt a mindennapi élet forgatagába több olyan újítás sodródott bele, amilyenekre a mi gyermekkorunkban rá se gondoltunk. A többek közül ilyenek: az u. n. nyári időszámítás és a napnak 24 órára való beosztása. A nyári időszámítás még nem vált egészen általánossá, de a huszonnégy- órás beosztás már gyökeret vert a gyakorlatban. Mielőtt a huszonnégyórás időszámítást behozták a benzines, villamos és gőzerejü jármüvek menetrendjébe, gyakori jelszó volt ez: ütött a tizenkettedik óra. Ezalatt rendesen azt értették az emberek, hogy valami körmükre érett, hogy valamelyes elhatározás halaszthatatlanná vált. A tizenkettedik óra igen nagy szerepet játsák — mint tudjuk — Szilveszter estéjén is. Ez a pillanat az, amikor az emberek búcsúznak az óévtől és vidám zene mellett, magasra emelt habzó pohárral köszöntik a bekövetkezett uj- esztendőt. Nem gondol akkor senki arra, hogy a vidám muzsika akkordjai gyászindulóval is végződhetnek. Pedig inkább a magábaszállás, a számadás napjának kellene tekintenünk az esztendő utolsó óráit. De ki törődik szilveszter éjjelén azzal, hogy az uj évben is „száz tövisbe“ ütközhetik lábunk? Éltessen bennünket a remény. Hisz remény nélkül nem élet az élet! Az újesztendö bölcsőjét talán sohase ringatta szenvedélyesebb remény, mint az idén. Hisz elődje s a többi előzők is egytől-egyig fájó emlékekkel távoztak. Most azonban ne vádaskodjunk. Inkább bizakodó várakozással köszöntsük az újat. Előlegezzük inkább neki a 365 napig tartó népszerűséget azzal a köszöntéssel, hogy: legyen különb az elődjeinél! Nagy kötelesség vár 1933-ra! Ezen nagy kötelésségében segítse meg az emIsten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: Kapl Béla. Előszó helyeit. A lübbeni ódon templom kőkockáin kongó léptekkel néhány ember megy végig.Ketten közülök ruhával letakart s könnyedén átkötött csomagot cipelnek. Óvatos járásukon meglátszik, hogy vigyáznak terhűkre s azt sértetlenül akarják rendeltetési helyére vinni. Hátul sörtehajú gyerek kullog, kezében fedélnélküli szeges ládika, nagyfejű kalapács és olyan T betűre formált lénia, mint amilyent ácsok és asztalosok szoktak használni. Elől borotváltarcú papi ember halad letűnt századok jellegzetes viseletében, mellette két tisztes ruhájú férfi. A nyitva hagyott ajtón át gyermekzsibongás csapódik a templom komor boltive alá, mintha friss, kacagó tavaszi fuvalom szárnyalna a falak között. Az oltár mellett az emberek leteszik terhüket s a takaró ruhák göngyölegéből egy arckép kerül elő. Nézegetik jobbról-balról, közelről-távolabbról, aztán a papforma ember hosszú lécdarabbal a falat mutogatja. Láthatóan a kép felfüggesztésére ad utasítást. Csendes beszélgetés közben mind eltávoznak, csak a bőr- kötényes és a sörtésfejü gyerek maradnak benn. A börkötényes falat mércikél, létrára mászik, majd megint ledobban a kőpadlatra s hunyorító félszemmel távolból nézegeti azt a körömnagyságu jelet, mellyel a képet tartó szeg helyét megjelölte. Tízszer megcsinálja, tízszer újrakezdi. — Jó lesz már, mester uram, — kockáztat szót a sörtehajú inasgyerek. Olyan pompásan ki van ez fundálva, hogy angyalok sem csinálhatnák jobban. De ne vétsek szavammal és kíváncsiságommal: vájjon mit jelentenek a kép aljára pingált idegen szavak? — Ne siettess, gyerek,—feleli felemelt kézzel méltóságteljesen a börkötényes, — te ezt még nem érted. Mert hát mindenütt, különösképpen pedig a templomban mindennek akkurátusán kell történnie. Az archidia- konus úr gondosan vigyáz, hogy prédikációjában egybetartozó mondatok illeszkedjenek egymás mellé. Az orgonista kántor úr összekeresgéli az egymást kívánó hangokat és bizony nem markolász hebehurgyán az orgona klaviatúráján. Mit tudod te, hogy a templom- nagyobbításkor mennyit tépelődtek azon, hogy az újjal el ne rontsák a régit. Mert a templomban mindennek akkurátusán össze kell illeszkednie. Mindebből pedig az következik, hogy ennek a festménynek úgy kell itt függnie, mintha mindig itt lógott volna. Vonalainak korrespondálniok kell az oltárral, meg a templomablak vonalaival. Az inasgyerek únja a magyarázatot s merész szóval megállítja a szózuhatagot. — Mester uram, kegyelmed latintudományokat is tanult. Könnyen megmondhatja tehát, hogy mit jelentenek a kép alá festett idegen mondatok? A kórusban hirtelen zsibongás támad. Iskolásgyermekek egymást szorítva tolonganak az orgona elé. Kimagasodik közülök a kántor testes alakja, amint kiterjesztett karokkal igyekezik rendet teremteni. — Csak lassan, lassan! — folytatja a börkötényes. Várd türelemmel a dolgok rendjét. A kép nem sza-
