Harangszó, 1932
1932-03-27 / 13. szám
100 HARANGS2Ó 1932 március 27. — a földiekért, az itt alantlevőkért! Az iránytű pedig szakadatlanul ég felé mutat: Emberek! az odafel valókat keressétek, az odafelvalókkal törődjetek! ... Mennyit tudunk mi aggódni földi életünk apró ügyei miatt; halálsápadt arccal kémleljük a közeli holnap várható eseményeit; tekintetünk elborul, ha számításaink balul ütnek ki. De ki aggódott már örökélete miatt? Ki tusakodott már olyan engesztelhetetlenül húsvéti reménységéért, mint földi előmeneteléért? Ki kockáztatott az atyai házért csak annyit is, amennyit feltesz egy sorsjegyre? ... Ki dolgozott az el nem fogyó örök életéért csak annyit is, amennyit fáradott egyetlen röpke földi esztendőért?... Az iránytű változatlanul égre mutat: Emberek! az odafelvalókat keressétek, az odafelvalókkal törődjetek! . . . Egy gazdag ember hangos büszkeséggel imigyen dicsekedett a felebarátjának: Nézd, ott északra ott zúg az én erdőm; délre, ott a lejtősön ott pirul a szőlőm; nyugatra ameddig csak ellátsz, az én szántóföldem terül el; keletre meg virágos réteim feküsznek. S ezt mind én szereztem a két kezem munkájával! — Azután megszólalt a társa: Mindez igen szép dolog barátom. Látom, takarékos, józan, szorgalmas ember voltál... de nem felejtetted-e el, hogy északra, délre, keletre, nyugatra lehet a te birtokod, de a te igazi hazád mégis odafönt van! Nem felejtetted el? . . . Hányszor cselekszünk, dicsekszünk mi is igy! Számítunk az örök- életre, de nem törődünk vele . . . pedig ez a földi élet egy visszahozha- tatlan alkalom az örökkévalóság megragadására. Irányt tévesztve, reménykedünk hiú áltatással, kapkodunk a patak-mosta aranyszemek után s közben elveszítjük azokat a kincseket, „amelyeket szem nem látott, amelyeket az embernek szíve meg sem is gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek“ . . . Amikor a hajóskapitány észreveszi, hogy eltért a helyes iránytól: megragadja a kormánykereket, szemét az iránytűre szegzi s nem nyugszik addig, amíg el nem éri a követendő irányt. „Annakokáért az odafelvalókat keressétek, az odafelvalókkal törődjetek!“ Nézz erre az iránytűre és ne pihenj addig, amíg életedet be nem irányítod az örök cél: égi hazánk felé, a mennyország felé! Nagy Miklós. A Golgotán. Mint zúgta bőszen harsogó tömeg A szívbe síró vad „feszítsd meg“-et, De este már ? .. . mdr elvégeztetett. Mellére hajtva koronás fejét, Aludt a Jóság, mintha élne még, Mintha álmodná földi végzetét. Pergett a vére, hullott egyre le, A bűnös földet mosta meg vele, Hol jajba sírt az anyja tört szive. A földi ember halált hirdetett — Pedig e nap ült égi ünnepet A szent valóság — Isten, Szeretet Jakus Imre A feltámadás Csodák rengetegében, titkok tengerén járunk. Elvonul az észlelő értelmünk előtt egy jelenségsor, mint az égen egy-egy gyönyörű csillagcsoport, de kicsoda látja meg az Istenkéz-sodorta szálakat, melyek mint csillagokat egymáshoz fűzi, kötözi a mozzanatokat? Látom a fejét szelíd alázattal lehajtó hóvirágot, amint fehér apródként megáll a Tavasz tündérének bevonulásánál... Kérdem: hogyan tudott megmaradni a dermesztő télben, mikor ravatali fehér pompában zúzmarák csillogtak a bágyadt napfényben? Kicsoda szőtte patyolatruháját, melyet emberkéz ilyen finoman sohasem alkothat? Miért él? Mi az élete jelentése, célja? Kérdések . . . Miért jön távol Dél felől az ősszel eltávozott gólya és fecske? Hogyan van, hogy pontosan rátalál mindegyik a maga fészkére? Kicsoda inti, hogy menniök kell s kicsoda hívja-, hogy lehet már indulni vissza; a tél rabtartó hatalma megtört, s a jégdárdák lehullottak, a jéglapok széttöredeztek? Miért pattannak ki a rűgvek s hoqnan jönnek vissza az erdő kis dalosai, mikor a varjak fekete kántusa már nem üli meg a templomtetők gerincét? Titok az élet, mint titok a vérkeringés, a szivdobbanás és a lélegzés. A husvét diadalünnep és a lélek ünnepe. A karácsony a szív ünnepe. Istenáldotta, Istenadta mindakettö. Az egyik a tél kietlen hidegségébe hullik be, mint gyönyörű, égő csillagdarab, hogy ámulva merül el a szem a színbe s a szív a melegségbe, mit magával hoz. Szivet melengető, andalító hangulata égi ajándék, szent, drága és kedves. A husvét a gondolat ünnepe: a lélek odaáll a jeruzsálemi sirüreg elé és élesen befurja tekintetét annak rejtelmes sötétségébe, gondolkozik, nagy kérdéseket idéz fel, mint szellemszörnyeket és perbeszáll velük, bírókra kél velük. Mert a husvét gondolatanyaga hatalmas. Nemcsak a Fiát kimentő, az enyészet és elmúlás ingoványá- ból kiemelő Isten igazságtevését látjuk a husvét tényében, bár ez is csodálatos a mi szemeink előtt s ez is térdre kényszerít az Isten gondviselő kegyelme és végére mehetetlen hatalma előtt; hanem csoda az is, hogy e tényhez hozzáfűzte a sir sötétségétől megtántorodott ember a maga örök élete után szomjuhozó vágyát. Élni, élni szeretne. Boldogan, árnytalanul. Árnytalanul . . . Olyan életet, melyre nem hull a halálnak, ennek a felettünk keringő sasnak az árnyéka, hanem szabad, boldog csupa- fény életet. Micsoda örök álom, milliók szépséges álma: örökké élni. Mert itt bizonytalan az élet, mint a viharba kitett mécsláng: ragyog és eloltódik. Itt úgv ülünk mindnvájan, mint az ellenforradalom elitéltjei, kiknek szeme odatapadt szüntelenül a börtönajtóra, belépett a porkoláb, kimondott egypár nevet és lett felsóhajtás, forró bucsuzás, mert többé nem volt visszatérés. Itt a szeretetnek, ennek az áldott égi angyalnak árnyéka van: az elmúlás, a távozás, mely ráhull a gyermeke bölcsője fölé boldog-ne- vetve hajló édesanyára, az enyelgő kis családra, amint a lámpafény alatt együtt ül az asztalnál. Mindnyájunknak el kell menni. A tudós lángesze kialszik, a hatalmas államférfi kezéből kihullik a toll, melynek egy vonásával sorsokat, végzeteket indított el, a jóságos orvos maga is megtántorodik, a lelkes és lelkesítő pap ajka elnémul. Ah hát ez a mi sorsunk? Lámpafényen átröpülő pillék vagyunk csupán, melyeket a sötétség elnyel s a sár eltemet? Ah, hogyha csak szent illúzió, egy szép káprázat volna a feltámadás, még akkor is áldanánk érte az Istent, ki ezt nekünk adta húsvétkor, a húsvéttal, a húsvéti hőssel.
