Harangszó, 1932
1932-03-27 / 13. szám
1932 március 27. HARANGSZÓ 99 szenvedjünk üdvösségünkért. Határozzuk el, hogy mi akarunk szenvedni és meg akarjuk ölni lelkűnkben a bűnt! De azután ezt a lelki elindulást egészítsük ki életrevalósággal. Elhatározásunkat tegyük cselekedetté. Irtsuk ki bűneinket, tapodjuk el önzésünket és szenvedélyeinket. Alakuljunk át új emberekké, kik Krisztus megváltó halálából nyerünk erőt a mi új életünkhöz. Ez a kettős nagypéntek az igazi nagypéntek. Boldogok azok, kik megtalálják azt kegyelemből. D. Kupi Béta. A mi iránytűnk. Kolossei 1. 3 i-2. „Annak- okáért, ha feltámadtatok a Krisztussal, az odifelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén ; az odafelvalókknl törődjetek, nem a földiekkel*. M ilyen parányi szerszám az iránytű ... Gvermeknek való játékszer — gondolná az ember — és mégis nélküle a legbüszkébb hajó legbátrabb kapitánya sem mer elindulni. Parányi szerszám az iránytű, de nélküle eltéved a hajó, zátonyra fut, nem ér kikötőbe, nem ér célhoz sohasem! ... Hányt-vetett parányi hajó minden ember-élet. . . Jövevények, vánamelynek még azt is megtiltották, hogy a hatodik, hetedik határban lévő egyetlen engedélyezett templomukat felkeressék; azt sem engedték meg, hogy papjaik a haldoklókat felkereshessék és az utolsó vacsora vigasztalásaiban részesíthessék. Az engedélyezett helyeken (articuláris) élő lelkészeknek útlevél kellett, ha helyeiket el akarták csak pár órára is hagyni. Juliska is zokogott. Zokogott saját sorsán is, zokogott, mert mindenki sírt. Zokogott, mert a beszédnek ez a része végre elvonta figyelmét kínos gondolataitól. Lélekemelőén fejeződött be a beszéd: bizzunk minden bajainkban az Istenben, ö megmentette Illést is, meg fogja menteni a mi üldözött vallásunkat is. Buzgón, még mindig könnyes szemekkel, el-elcsukló zokogással imádkozott a sokaság derék papjával a Mindenhatóhoz, hogy szabadítsa meg a magyar Siont is Achábok, Baál papok sanyargatásaitól. Áldás és ének után elhangzottak végre az orgona végső akkordjai is. Csend támadt a templomban, csak a lábak csoszogása, kopogása hallatszott. Juliska is végre félénken körültekinthetett: de bizony sem Pétert, sem atyját nem látta sehol. Egyszerre kinn a templom előtt rettedorok, földi utasok vagyunk ... hazafelé tartunk: békés partok csendes kikötőjébe. A húsvéti angyal diadalmas szava is erről beszél: Vár bennünket egy romolhatatlan haj lék; elkészíttetett számunkra is az Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom ... atyai ház, besüppedt sírhalmok lakói nem hiába várják a feltámadás reggelét! . . . A hazafelé tartó földi utasoknak elengedhetetlenül iránytűre van szükségük. Enélkül mi is eltévedünk netes ostorcsattogás, kiabálás hangzott fel, minthogyha valami szekér elakadt volna a templom előtt a sárban s a durva kocsisok ostorpattogással, kiabálással biztatnák a szegény párákat a húzásra. Csak az volt a furcsa, hogy röhögés- szerű nevetés is hallatszott közbe s gúnyos szitkok, szavak. A kifelé tóduló hívek s maga a lelkész is megütköve hallgatják a hangzavart s talán mindannyiuk lelkében egy ugyanazon gondolat villan meg: — Ugyan ki lehet az a pogány, aki vasárnap is fuvarozik? Az ostorok pattogásába, gúnyos szavak, szitkok közé egy női sikoly is vegyül: — Szent Isten! Péter! Péterem! — s hangos zokogás hangzik fel. A templomból kifelé tóduló szemei elé bizony szomorú látvány tárult. János szomszéd besugására tényleg elfogták Pétert és atyját s elrettentő példának mindegyiküket derekuknál fogva egy- egy lóhoz kötötték s a két lovat a győri püspök kirendelt szolgái ostorpattogásokkal hajtogatták fel s alá a vadosfai templom előtt, hogy mindannyian lássák, hogy milyen büntetésben részesülnek azok, akik a tilalom dacára is elmerészelnek jönni a környékről a vadosfai „eretnek“ templomba. A két pórázra kös lepereg ez a rövid földi élet anélkül, hogy célba értünk volna. Iránytű nélkül holtra fáradtan bolyongunk csak, de sohsem érünk haza! „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek!“ Ez az ige a mi iránytűnk! Szakadatlanul erre kell hát néznünk, mint a hajóskapitánynak arra a parányi acéltüre. Naponta ennek az igének a tükrében kell megnézni arcunkat és szinte óráról-órára fel kell tennünk a kérdést: kerestem-e az odafelvalókat, nem tértem-e le arról az útról, amely oda szalad az atyai házhoz, megtartottam-e a helyes irányt, mely engem égfelé vezet... Olyan-e az én életem iránya, amely hangtalanul is bizonyságot tesz húsvéti hitemről, szivem szent vágyáról: az örök élet mennyországáról! .. . Elárulják-e életem cselekedetei, hogy én bizton tudom, nem felejtem, hogy itt alant csak átsiető vendég vagyok, új hazát, maradandó várost kereső tovatűnő árnyék! Gondoljuk el: mennyit törjük mi magunkat a földiek után! Egész életünket rátesszük egy darab földre, házra, gazdagságra . . . megfeszített erővel hajszoljuk a dicsőséget, a népszerűséget. . . mennyit ápoljuk, védjük, kendőzzük porból vett s majdan elporlandó testünket . . . hull a verejték, hull a vércsepp, a könny, izzik a gyűlölet, áll a harc főtt férfi sorsa szánandó volt. A templomelőtti rettenetes sárban nem tudtak az agyon hajszolt lovakkal futni, néha- néha elbuktak s a lovak a sárban fetren- gő, kapálózó szerencsétleneket maguk után húzták, úgy, hogy tetőtől talpig merő sár voltak. A kirendelt uradalmi szolgák között természetesen ott volt János szomszéd is. mint lóhajcsár s ostorpattogások között gúnyosan kiabált szomszédjára: — Szomszéd! Jösz-e még Vadosfára az eretnek templomba? A templomból kitódulók könnybelá- badt szemekkel nézték a hóhéri munkái. Egyeseknek kedve lett volna megfenyíteni a hóhérokat, bár fegyveres is akadt köztük, de a bölcsebbek leintették: még lázadást bizonyítanának a vadosfai gyülekezetre s ilyen címen rabolnák el tőlük templomukat. Nem lehet tudni, hogv egyébként nem az-e a céljuk? — így hát a nézőknek tehetetlen fájdalom s könny, a mártíroknak pedig szégyenletes szenvedés lett osztályrészük. Kócsó Juliska eljegyzése bizony elmaradt pár héttel, míg szerencsétlen vőlegénye felépült. Most ilyen tilalmak nem állnak fenn, miért félnek mégis sokan a templomot ■ felkeresni? (Vége.)
