Harangszó, 1932
1932-03-27 / 13. szám
98 HARANGSZÓ 1932 március 27. Kettős nagypéntek. Jézus kétszer szenvedte végig élete nagy szenvedését és kétszer halt meg. Először elhatározásában, másodszor valóságban. A farizeusok és Írástudók még keresik elvesztésének módját. A gyűlölet és irigység szenvedélyei még bilincselten nyögnek ellenségei lelkében. Mégcsak lopózkodva járnak körötte a leselkedők s a hamis tanúskodásra hajlandó embereket mégcsak messziről keresgetik a papifejedelmek. Még hozsannázó tömegek járják Jeruzsálem utcáit, meggyógyított csonka-bonkák, látóvá lett világtalanok, megtisztult bél- poklosok és örök forrásvízzel enyhültboldog emberek, avagy ezeknek fordítottjai hullámzanak a Jézus által járt vidékeken. Még ácsolatlanul hever valahol a keresztnek szánt fagerenda s zöldelve él még anyatörzsén a tövises ág, melyet koronaként homlokára szorítanak és Jézus máris szenvedi eddigi és ezután következő szenvedéseit és már szenvedi kínos keresztfái halálát is. Mindezt először elhatározásában szenvedi át. Ez pedig azt jelenti, hogy sorsa világos ismeretében megy hivatása kijelölt útján. Tudja, hogy mi várakozik reá és micsoda mérhetetlen szenvedés-sorozatot jelent számára a „Jeruzsálembe felmenés“ s „az ő Egy böjti 'vasárnap. (Az Üldözések kordból.) Irta: Benkóczi Dániel. II. A vadosfai evangélikus templom re- miniscere böjti vasárnapon zsúfolásig telve: ott van úgyszólván az egész község, természetsen a templomaiktól megfosztott környékbeli községből is azok, akik éppen a súlyos tilalom dacára elég merészek voltak községeiket elhagyni és a vadosfai evangélikus templomot felkeresni. A lányok a padsorok között állnak sötét ruhákban, az asszonyok balfelöl a padokban ülnek szintén sötét ruhákban. A férfiak padsora a jobboldalon van. Az ének már elhangzott, a lelkész a szószékre lép. Minden arc a lelkészre szeg- ződik s nem is igen moccannak meg az egész beszéd ideje alatt, mert a beszéd egész figyelmüket leköti. Megrendítő, szívbemarkoló erővel beszél a szenvedésekről, majd egy fordulattal Achábra fordítja a szót. Arra az Achábra, aki Jehova papjait halálra üldözi mindenfelé. Néhányan közülök barlangokban húzódnak meg. Fut Illés is. Erdőkben, patakok partján rejtőzködik s akin az emberi szív nem könyörül, könyörül azon egy idejének betelése“. Ez azonban nemcsak engedelmesség, nemcsak kényszerű fejhajtás Isten akarata előtt, hanem saját leikéből folyó elhatározás is. Jézus akarja a szenvedést és halált. El akarja végezni a megváltás munkáját. Önként vállalja az ártatlan szenvedés minden kínját, a testi és lelki fájdalmakat, a megaláztatást és gyalázatot, messiási méltósága porba tapodását s keresztfára szegeztetésének minden borzalmát. Jézus először elhatározásában szenvedte végig szenvedését és halálát. Azután végigszenvedte ugyanezeket a szenvedéseket valóságban is. Lelki elhatározása életté alakult. A szenvedések közt nem roskadt össze, akarata nem ingadozott, nem habozott, érzéseit nem változtatta meg. Eltűrt mindent, vállára vette a keresztet és meghalt a Golgotán. Amit elhatározott, azt véghezvitte. Elhatározását kiegészítette életével. Oh milyen fenséges képben rajzolódik elénk Jézus nagysága! Menynyire szükség van mindegyik nagypéntekre, az elhatározás nagypéntekjére is, meg a megvalósulás nagypéntekjére is. A kettő együtt válik egésszé, egyik a másikat teszi értékké. Milyen más képe lenne a megváltásnak s Jézus megváltói egyéniségének, ha elhordozta volna ugyan a rámért szenvedést és halált, de hiányzott volna leikéből az holló, amely hűségesen hord számára húsdarabokat. A gyülekezet megilletődéssel hallgatja a beszédet s kezdi megérteni, hogy ki az a templomromboló, papüldöző Acháb király, akit bár nem nevez meg a lelkész, mégis mindenki tudja, hogy kiről van szó. A szemek lassan elfátyolosodnak s könnyek szivárognak a szemekből. Csak egy lány nem tud figyelni az első sorban, feje néha-néha nyugtalanul mozdul meg és szemét is lesüti. Kócsó Júliskának hívják. Pedig okos lány hírében áll. Az odahaza főző gazdasszonyok nem egyszer jönnek össze Kócsóék házában vasárnap délután, ahol Juliska el szokta nekik részletesen mondani, hogy mit is prédikált délelőtt a tisztelendő úr. Most nem tudott figyelni. Bárhogyan is igyekezett magán uralkodni, nem volt képes. Mindig Péter járt az eszében: miért nem jött el? Pedig úgy beszélték meg. Azt Ígérte, hogy feltétlen eljön. Az eljegyzést is csendben, böjt lévén, ma kellett volna megtartaniok, a rokonok is tudnak már róla és nem jött el. Amikor az elsőt harangozták, még reménykedett: van még idő, el fog feltétlen jönni. Amikor a másodikat harangozták, már szomorúbban nézett ki az ajtón: még mindig nem jön. Bizony elharangozták a harmadikat is és Péter csak nem jött. önkéntes elvállalás nagy elhatározása. Ha számára szenvedése, keresztfái halála csupán kényszerűség lett volna, nem pedig önmaga boldog áldozatul adása. Ha azt kellene mondanunk: Isten akarta csupán az ember üdvösségének biztosítását, de maga Jézus nem akarta azt! És milyen félbenmaradt isteni mű lenne a megváltásra törekvés, ha Istenen kivül Jézus is akarta volna ugyan azt, de nem lett volna ereje ennek végrehajtására. Jézusnál azonban akarat és cselekedet, elhatározás és véghezvitel, szándék és valóság eggyé váltak. Jézusnak kettős nagypéntekje volt, kettős szenvedése és kettős halála: először lelki elhatározásában, azután a valóságban. Azt mondotta: én akarok szenvedni és meghalni, azután szenvedett és meghalt! Nagypéntek ezen kettőssége komoly figyelmeztetés mindenki számára. Arra figyelmeztet, hogy dolgozzuk ki magunkban nagypéntek lelki követeléseit. Ismerjük meg bűnösségünket és bűneinket. Jöjjünk tisztába bűneink tragikus következményeivel. Lássuk meg Jézus ártatlan szenvedésének és keresztfái halálának egyedülvaló, egyszer mindenkorra érvényes jelentőségét s higyjünk, bizzunk az ő megváltó érdemében. Szóval szenvedjük át lelkűnkben Krisztus szenvedéseit és halálát, szenvedjünk bűneink miatt, Vagy talán a sár miatt elkésett volna, — vigasztalgatta magát — s egyenesen a templomba jött atyjával? Valami szo>- rongatta szívét, könnyei is már ott settenkedtek szemének szögletében. Mit nem adna, ha nyugodtan megfordulhatna s körülhordozhatná tekintetét a templomban. De ezt mégsem teheti. Egy- párszor el is restelte magát saját maga előtt: mégsem illik annyira foglalkozni Péterrel a templomban, Isten hajléka ez! Igyekezett a lelkészre figyelni, már csak azért is, hogy kinzó gondolataitól megszabaduljon. De csak két- három mondatot tudott elkapni a beszédből s gondolatai újból másfelé kalandoztak. Fel is sóhajtott párszor: ne büntess meg Istenem, hogy ma nem tudok igédre hallgatni, úgy mint máskor. Pedig a lelkész ekkor már megrendítő színekkel vázolta Baál papjainak munkáját, akik elrabolják templomainkat; papjaink, tanítóink Illésként kényszerülni az erdőkön, mezőkön, de ma még holló sem találkozik, amely táplálásukról gondoskodnék. Már sirt mindenki, különösen a vidékről jövők zokogtak kétségbeesetten. Ök látták csak igazán a Baál papok működését, templomok, iskolák elrablását, papjaik, tanítóik kizaklatását, a hithü népnek a végletekig való elkeserítését,
