Harangszó, 1932
1932-03-13 / 11. szám
82 HARANGSZÖ 1932 tnärciüs 13. indulata mond. Hlyen embernek Isten mindenkor ellent- áll. Mert elbizakodottak és nem vetették alá magukat Isten akaratának. Azért sokat kell szenvedniök és „sok bajuk van“, de ez mégis egészen hiábavaló és semmi érdem, sem vigasztalás nem származik belőle. De aki Istenben reménykedik, azt a kegyelem veszi körül. Amazokat körülveszi az ítélet és Isten haragja és sok szerencsétlenségük, de semmi szerencséjük nincsen abból, mivel önmagukon állnak és reménységüket a maguk jóindulatuságára helyezik. Az igaz embert viszont, aki nem a maga vélekedésében reménykedik, „a kegyelem veszi körül“ és sok áldása, sok boldogsága van belőle. Ezekről mondja azért befejezésül a zsoltáríró: 11. Örvendjetek Istenben és ugrándozzatok szivetek örömében, ti igazak; azaz ti, akik bíztok Istenben, örvendezzetek is benne. Hiszen nem önmagatokban bíztok és nem magatok felett örvendeztek, hanem kétségbeestek és szomorkodtok magatokon; ellensége vagytok önmagatoknak és indulatotokból semmi sem tetszik néktek. , j i j És felmagasztaltaknak érezzétek magatokat mindnyájan, akik szivetekben igazán állótok; vagyis legyetek dacosak, büszkék és rátartók, dicsekedjetek és legyen jótetszésetek magatokon, mint egy dicsekvő embernek. Mert ha „igazán állótok“ Istennel és nem magatok vagy más valami felé hajlótok, ami nem az Isten, úgy az örök értéken vetettetek alapot és erősen álltok. Azért van ok bőven dicsekvésre, kérkedésre, ragyogásra, dacolásra, mint az apostol mondja (1. Kor. 1, 31.) „Aki dicsekedni akar, dicsekedjék Istenben“. A korcs lelkek azonban, akik maguk felé hajolnak hamis tetszelgésben és hazug jóindulatusággal, magukban kérkednek és nem Istenben. (Vége.) Nehéz művészet. Máté ev. 18.33. „Nem kellett volna-e neked is hönyörülnöd a te szol- gatársadon, amiképpen én is könyörültem terajtad.“ A nnyi bizonyos, hogy az önző emberi szívnél érzékenyebb valami nincs az egész világon. Egyetlen pillantással, egyetlen szóval úgy megsértheted valakinek a szivét, hogy hosszú esztendőkön át sem bírod kiengesztelni. Sok ember valósággal már belebetegszik abba is, ha valakitől nem 'kapja meg azt a hódolatot, amit „szerény véleménye szerint“ mégiscsak megillet... Minden esetleges mellőztetés, vagy apró figyelmetlenség, felforralja a hiúsága mérgét és elveri a nyugalmát . . . Vannak emberek, akik nem tudják elviselni, ha valaki az ő véleményükkel szemben más véleményt mer nyilvánítani, vagy épen ellenkezni próbál velük . . . Mások meg idegeskedve minden nyugalmukat elveszítik, ha valaki egyetlen szóval is érinteni meri jó hírnevüket s belső értéküket . . . Óh, te szegény emberi szív ! Vedd számba egyszer, hogy a te duzzo- gásod, a te haragod, a te kesergé- sed és boszutforralásod hányszor, de hányszor megkeserítette a saját magad életét! ? . . . Oh, le szegény ember! Hát nem kellene-e neked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen az Ur Krisztus is könyörült terajtad ! ? Milyen gazdag és vidám, milyen szerencsés és boldog is lehetnél te, ha egyszer megtanulnád azt a nehéz művészetet, amit minden keresztyén embernek híven gyakorolni kellene — ha megtanulnád a szívből való megbocsátás szent művészetét! . . . Meg akarnád tanulni ? . . . Iratkozz be a Krisztus iskolájába, hisz ő maga mondotta: „Tanuljatok éntőlem!“ Bizony, ő tanít meg minket imádkozni, hinni, szenvedni, meghalni — ő tanít meg bennünket arra is: miként lehet őszintén, igazán, szívből megbocsátani . . . Tanítása így kezdődik: „Nem kellene-e neked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem terajtad.“ . . . Március 15. Irta: Kutas Kálmán. A márciusi nagy nap, nem egy éjszakáról reggelre született meg. Évtizedes munka és vágyódás készítette elő. Nagy lelkekben egy eljövendő nagyszerű valóság körvonalai rajzolódtak le. Prófétai szellemek hirdették a közelgő nagy jövőt. A nemzet testében a vérkeringés lázasabb lett, az európai népek szabadságvágya rajta átcsapott. A nemzet ajka Kossuthban megszólalt, lázasan lüktető szíve Petőfiben megdobogott. Petőfi lelke mint a vihar előtt a viharmadár zengett. S a vihar március 15.-én elérkezett. Nem pusztító vihar, hanem tavaszi üdítő zivatar. 1848. márcus 15. a magyar nemzet történelmi alkotása, teremtő cselekedete. Ez az alkotás azonban csak részben jelentett valóságot, — nagyobb részben eszmei alkotás volt; nem a megvalósított, hanem a megvalósítandó eszme. Két főpillér lehelyezése volt az a nemzeti lét folyamának két szélére, de a híd hiányzott róla. A tett, így is merész volt. Jöttek ünneprontók. Jött az ellenség, — le- akaría dönteni az alkotást. Ez azonban oly eszmei magasságban állott, hogy emberi kéz le nem dönthette. A vész-tengerből, a romok közül kimagaslott s a sülyedö nemzet tekintete hozzátapadt. A későbbi nemzedék eltakarította a romokat, a vért beitta a föld, amelyet a vér csak megszentelt. A vihar elvonult és 1848. március 15-nek alkotása kibontakozott a viharfelhőkből. Haladtunk ismét a békés fejlődés útján. A nemzet a március 15.- iki eszmei alkotás magasából építette a hidat a jövő fele. A magyarságot azonban újból elérte a tragédiája. Jött a világháború. A fejlődésben nem előre mentünk, de visz- szavettettünk. A világháborúig úgy ünnepeltük, mint szabad nép, — most mint már- tir-nemzet. Addig a magyarság fejlődésének a maga akarata szabott irányt, most nálánál hatalmasabb történelmi erők irányítanak. Addig a nemzet volt erősebb a sorsnál, most a sors lett erősebb ismét a nemzetnél. A világháború következményei szétszakították a nemzet testét négy részre, s nyolc évtized után némely tekintetben nyolc évtized elé vettettünk. E megpróbálta- tásos időben 1848. március 15.-re tekintsünk vissza, lelkünket fürdessük meg annak eszmevilágában. Tűnjék fel előttünk az a derengő sejtelem, hogy az eszmények a nemzeti lét biztosítékai. Mindaddig, amíg eszményeket szolgálunk, elpusztíthatatlanok vagyunk, mivel az eszmények az örökkévalóság törvényeivel kapcsolják össze hazánk sorsát. Törekedjünk a március 15.-iki eszmények megvalósítására. Valósítsuk meg azt az erkölcsi törvényszabta szabadságot,
