Harangszó, 1932
1932-03-13 / 11. szám
1932 március 13. HARANGSZÓ 83 amely nekünk a nemzeti hibák és gyarlóságok megkötöttsége alóli felszabadítottságot, a tisztább erkölcsöt és az erősebb hitet jelentse. Legyen köztünk testvériség. Nem olyan testvériség, amely hazát nem ismer, de amely ép a közös hazaszeretetben s a polgári erények közös gyakorlásában válik valósággá, — az a testvériség, amely szent kötelékként fogjon össze minket az elszakított részek magyarságával is. Legyen köztünk egyenlőség, — nem az értéktelenség, hanem a becsületes munkálkodás, a haza javára való fáradozás egyenlősége. A lé- lekszerinti nemesség egyenlősége. Minden nemzetnek van egy olyan lelkiforrása, amelyet kétséges időkben megkeres, belőle megújulást és erőt merít. Ily magyar ősforrás, amely valahol az Ural-hegység táján fakadt s csörgedező patakká "á Voltra mentén vált, amely ősforrásba belecsurgatta a hét magyar vezér vérét: a szabadság szeretete. E forrás átomlott a Kárpátok hegyóriásain és medert ásott magának a nagy magyar Alföldön. E forrás néha a fold, alá ereszkedett, ott bujdosott s idegen népek azt hirdették: végleg eltűnt, — nincs többé. De mégis úira és újra felszínre tört a mélységből, a rávetett rom és salak alól. Ez a forrás tört felszínre a Zrínyiek, Losoncziak nagyszerű halálában, az erdélyi fejedelmek harcaiban, — ez tört felszínre 1848. március 15.-én is. Most azt hirdetik ellenségeink, hogy a világháború romjai befödték, eltüntették ezt a tiszta forrást. Isten őrizzen, hogy így legyen! Takarítsuk el ismét egyesült erővel a romokat s ássunk mindaddig, míg a föld alól, a romok alól, rabságunk terhe alól felszökken újra a szabadság szeretetének ősi forrása! A mostani ünneplésünk jelentse azt, hogy lehajoltunk ismét ehhez a bujdosó forráshoz, egy-két csöppjét megtaláltuk és ez megújulást és erőt adott-nekünk. Eí, ei, miliőinkaan! Ugy-e nem érted, Kedves Olvasó, ezt a címet? Pedig a tartalma is, meg a nyelve is közel van hozzád. A találkozás kimondhatatlan hatású volt. Amint Éva feltekintett himzörárná- járól, hogy fogadja a belépőt, kiejtette kezéből a tűt, .fonalat s majd ájulásba esett. Arthur odarohant s felkapta. Hedvig néni előtt a gyorsan lejátszódó esemény érthetetlen volt s Anna néni megmerevedetten állt, mintha gyökeret vert volna lába. Arthur tér magához legelőször : — Éva, maga itt? Beszéljen! Mit csinál? Hogy jött ide? Beszéljen! Éva ezalatt kibontakozott Arthur karjaiból s halkan válaszolt: — Kenyeremet keresem. Dolgozom s imádkozom mások boldogságáért. Mondja, miért jött megzavarni az én nyugalmamat? Oly boldog voltam s most..., most... E szavaknál megeredt könnyei s az asztalra borult. Zokogott, mintha szíve akarna meghasadni. Arthur föléje hajolt s súgott neki valamit. Erre Éva felnézett s bágyadtan mosolygott. Mintha a reménynek halvány fénye villant volna át fehér arcán. — S maga készítette Melániának kelengyéjét? — kérdi Arthur. Éva tágranyilt szemekkel néz. — Melániáé? Finn nyelven van írva és magyarul ezt jelenti: Nem, nemi, soha! A finn és a magyar testvérnép. őseink valamikor együtt laktak Ázsia pusztáin. Egy nyelvet beszéltek is. Sok ezer évvel ezelőtt azután elindult mindegyik új hazát keresni. A magyar délnek indult s letelepedett a Duna-Tisza közén, a finn pedig északra ment s a jeges tenger partján alapított új hazát. Azóta a legújabb időkig jóformán nem is találkozott egymással a két testvér. Ezalatt az idő alatt mindkét nép sok nyomorúságon és sok változáson ment át. Ma már különbözik a nyelvünk is. Csak egy pár ősi szó, a nyelv azonos szerkezete és zenéje maradt meg belőle. És megmaradt a testvér szeretete. Nincs még nép a világon, amelyik úgy szeretné a magyart, mint a finn. Megragadnak minden alkalmat a baráti és rokoni kötelékek ápolására. így került a múlt év augusztusában egv csoport finn vasárnapi iskolai tanító is Budapestre a vasárnapi iskolai konferenciával kapcsolatban. Ezen a konferencián volt egy ünnepélv a budapesti városmajorban, amelyre felhoztak egy sereg vasárnapi iskolás gyermeket s ott a legkülönbözőbb népek képviselői szóltak a magyar gyermekekhez. Az egvik finn kiküldött, Aino Hóivá középiskolai tanárnő, meglátott a magyar gyermekek csoportjában egy magvar- ruhás kis leányt, akinek a pártájára Nagvmagvarország térképe volt gyön- gvökkel kivarrva. benne a csonkaország térképével s körülötte ezzel a felírással: Nem. nem, soha! Annyira megragadta a figyelmét ez a kis leány, hogy megkérte az egyik vele levő finn evangélikus lelkészt fa finnek majdnem mind evangélikusok) hogv fényképezze le öt ezzel a kis lánnyal. A kis lány megszeppenve nézett az idegen nénire, amikor egyszer csak átkarolta, valami furcsa nyelven el kezdett hozzá beszélni s addig a másik idegen bácsi lefényképezte őket. — Az én jó kis húgomé — mondja szinte reszketve Arthur — s a maga drága kis keze készítette. Megcsókolom e kezeket, melyek annyi örömöt szereztek Melániának. S ezzel megcsókolta Évának remegő fehér kezét. Hedvig néninek pedig bemutatta, mint mennyasszonyát. Egyik meglepetés a másik után. De ki tudna az ifjú szíveknek parancsolni! Találkozásuk nyomán tavasz fakad s ez eltöltötte Hedvig és Anna néninek is a lelkét melegével. Éva olyan volt, mint egy kinyílott rózsa. Megfogta Arthur kezét s gyengéden leültette az asztalhoz. Ugyan így a két nénit is. Arthur boldogan mosolygott s engedett Éva kedves szeszélyének. Éva mindegyik elé énekes könyvet tett. Egyszerre komoly lett Arthur s lapozni kezdett. Megkereste a 397. éneket: „Nem liágy el a jóságos Isten...“ s énekelt buzgón. Zúgott az ének a boldogok ajkán s egymáshoz kapcsolta örökre a szerető szíveket. „Ég kiderül, a lég megenyhül, színes szivárvány felragyog... Éva nem tehetett mást, elment Arthurral s Hedvig nénivel haza. Arthur- tól tudta, hogy Irén is haza érkezett már azóta, így nem is lehetett már ellenvetése. Arthur saját kastélyukba vitte Évát. A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (13) XVI. Hedvig néni megfelelt a vállalt meg- hizatásnak. Elkészítette a kelengyét, még pedig Évával. Hire volt munkáinak s ez vitte hozzá Hedvig nénit. Gyönyörű munkát végzett s aki nézte, el volt tőle ragadtatva. Hedvig néni boldog volt s örült előre, mily boldog lesz Melánia. Szegény Éva nem tudta, kinek készül a kelengye. Úgy tudta, egy vidéki úri leánynak. Ha tudta volna, hogy Arthur húgának készül! Arthur megérkezett Pestre s felkereste Hedvig nénit, hogy segítse vinni a kelengyét. Mikor megnézte az egyes darabokat, odáig lett a csodálkozástétl. Ilyen munkát még nem látott. Mintha készítője lelkét hímezte volna beléje, oly finom volt s szinte beszélt minden egyes öltés. Úgy érezte, hogy ezt személyesen kellene megköszönnie Melánia helyett. Az illető megérdemli. Hedvig néninek nem volt ellene kifogása, sőt örült, hogy Arthur ily figyelmes. Elment vele a varróleányhoz.
