Harangszó, 1932
1932-03-06 / 10. szám
XXIII. évfolyam. 1932 március 6. 10. szám. Alapította: KAPI BÉLA ífclO-ben. Laptulajdonos: Ounántúli Luther-Szövetség. At Orafágot» Lather* Srövetség hivatalom lapja. Megjelenik minden vasárnap. Postacsekkszáml*: 30.526 Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Én vagyok ass út, as: igazság és az élei! fdnos 14, 6. A „Harangfizó“ szerkesztő-kiadóhivatal a GYŐR II., Petőfi-tér 2 Előfizetési ára : negyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 40 fillér. Egy évre * P 80 fillér. Csoportos küldéssel l()°/o-os kedvezmény. Amerikába egész évre dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 60 fillér. Bűnbánati zsoltárok. Irta: D. Luther Márton. Fordította: Schulek Tibor. A harmincketledik 3. Mert elcsendesedtem. Azaz: mielőtt minderről tudtam volna, felkeltem és dicsekedtem önmagam előtt, tetszelegtem önmagámnak derék életemmel s nem is tudtam máskép, mint hogy tiszta és kegyes volnék. De csillapult: „elcsendesedtem“, dicsekvésemből jajgatás lett, mert megismertem, hogy a kegyességem <— gonoszság. Csontjaim megvénültek. Azaz : minden erőm, minden képességem, még a saját kegyességem vigasztalása is gyenge és ven, hasznavehetetlen lett Teelőt- ted, pedig mind oly friss, erős és fiatalos volt énelőt- tem.Még hozzá azt mondja a zsoltárírö: „megvénültek“. Ez így is érthető az első bűnbánati zsoltár szerint (6. zs. 8. v.): a te ítéletedtől való félelem miatt megvén- hedtem s megősziiltem. Mert ha már a szenvedő embernek is lassan múlik az idő, mennyivel lassabban annak, kinek a csontjai, vagyis lelkének ereje szenved, az isteni ítélet meglátásánál, amikor a Szentlélek félelmetesen belevilágít egy elbizakodott lélekbe, hogy megalázza és önismeretre bírja. Azért így szól: „Jaj Istenem, meddig lássék ez a kép? Csontjaim megvénülnek, elgyengülnek, beteggé lesznek, úgy érzem, örökre el kell pusztulnom tőle“. Mivelhogy egész nap kiáltozom. A kiáltozás az önmegismerésből fakadt félelemtől van, amely mint fentebb láttuk, az isteni ítélet fájdalmas meglátásából származik. A kiáltozás mérhetetlen és szájjal ki nem mondható; egyedül csak azok ösmerik, akik maguk is megtapasztalták. „Minden nap“, mint ahogy írója már az előző zsoltárban is mondja (6. zsolt. 7. v.) „Minden éjjel mosom ágyamat.“) 4. Mert éjjel-nappal rám nehezedik a te kezed. Azaz, a te félelmetes hatalmad „túlságosan nehezedik énreám“. Azért kiáltozom és jajgatok „éjjel-nappal“. „A te kezed“ lesújtott; büntetésedet, amellyel mindennek megláttatása által megfenyegetsz, nem tudom elviselni. Nyomorúságom felé fordultam, azaz előbb még elfordultam nyomorúságomtól, csak az önmagámban való gyönyörűséget láttam, most mást Iátok. Azt hittem, meg van az üdvösségem, pedig valójában milyen nyomorúságos lettem. Annyira belém szúródott a tövis, vagyis mivel oly kegyetlen mélyen belém szúr a te ítéleted végzése és fulánkot fúrt nyomorult lelkiismeretembe, amely lelkemnek minden erejét átjárja. zsoltár folytatása. 5. Megvallottam néked vétkemet, vagyis oly csendes lettem, annyira elakadt a dicsekvésem, hogy beismerem: nem miveltem jót soha sem, hanem csak bűnt és gonoszságot, még ott is, ahol helyesen cselekedtem. És hogy nem vagyok kegyes, nem palástoltam, mi- képen azok, akiknek lelki tévelygése azt a megtévesztő bizakodást kelti, mintha még önmagukat is igazolhatnák és vétkes tartozások alól felmenthetnék, anélkül, hogy bármitől is tartaniok kellene. Ezek még civódást is kezdenek más emberrel, elbízzák magukat, haragusznak, gyűlölködnek, türelmetlenkednek, ítélkeznek, súsárolnak és ártatlanságuk miatt még nagyobb bűnbe esnek. Pedig azt hiszik, hogy helyesen és jól és a legméltányosabban cselekedtek. Ezek ugyan „palástolják“ gonoszságukat, mert igaz voltukat tekintik és nem „vallják be vétkeiket“ igazán és lelkűk benső fenntartása nélkül. Az igaz ember viszont „nem palástolja“ gonoszságát, nem haragszik s nem lesz türelmetlen, még ha igaztalanúi is cselekszenek vele. Mert az ttartják, hogy velők nem lehet igaztalanúi cselekedni, mert nem hiszik igazaknak magukat. És ezek idvezülnek, mert ezeknek Isten elengedi és eltörli a hamisságukat, mivel maguk beösmerik és bevallják és mivel nem palástolják vagy rejtegetik maguk a vétküket, azért elfedi és elrejti azt az Isten. Azt mondtam, azaz megtogadtam, elhatároztam magamban. Mintha ezt akarná mondani: „Te oly kegyes vagy, oly szívesen fogadod igaz megvallásomat és alázatos gyónásomat, hogy vigasztalod és felemeled az embert, mihelyt csak megkísérli is, hogy magát megalázza. Mihelyt bűnösnek ösmeri el magát s neked elpanaszolja, azonnal igaz és alkalmatos lesz te előtted“. Had vallom meg Istennek ürmön magam ellen a hamisságomat, azaz had kárhoztassam magamat, akkor Isten megdicsér; had gyalázzam magamat, akkor Isten megtisztel; hadd pereljek magammal, akkor Isten felment; hadd szóljak magam ellen, akkor Isten szól mellettem; vétkemet hadd mondjam, akkor ő érdememet mondja; amint Mária Magdolnának mondotta a poklos Simon házában. (Luk. 7, 47.) És te elengedted nékem bűneim mulasztását. Te „elengedted“, mert én szá- montartonam és elismertem, „bűneim engedetlenségét“. „Impietas“ tulajdonképpen annak a nem-tevését jelenti, amit tenni kellene. Ez néha önmagában is megvan, de minden bűnnek is velejárója és minden jócselekedetnek, amely nem kegyelemből lett.
