Harangszó, 1932
1932-02-14 / 7. szám
1932 február 14. HARANGSZÓ 51 időszaka. A soproni theol. akadémia elvégzése után a tübingai egyetemen folytatja tanulmányait. 1889. szeptember 29.-én lelkésszé avatja Karsay Sándor püspök. Pinkafőn segédlelkészként megkezdi szolgálatát, de már 1890. június hó 15.-én rendes lelkésszé választja gyülekezete. 16 évig működik Pinkafőn. Ekkor elfogadja a kőszegi gyülekezet meghívását és sírva búcsúztatja hűséges lelkipásztorát a pinkafői gyülekezet. Kőszegen 1906 október 16.-ától 1908. szeptember haváig működik, amikor is elfoglalja a soproni theol. akadémián a gyakorlati theol. tanszéket. Ettől kezdve élete utolsó napjáig a tanári szolgálatnak szenteli erejét, mert a soproni theol. akadémia megszűnése után az Erzsébet-Tudomány- egyetem theol. fakultásán a gyakorlati tanszék nyilvános rendes tanárává nyer kinevezést. Amilyen zavartalanul sorakoztak egymásmellé külső, életének eseményei, olyan egységesen alakult ki. Stráner Vilmos egyénisége. Ahhoz a klasszikus stilusu theol. iskolához tartozott, mely alapfelfogásában és részletkérdésekben, tudományos és gyakorlati irányzatban, belső elvekben és külső formában hűséges alig tudta atyja előtt felfedezését eltitkolni. Folyton a parkot járta s csodálatos, mindig azokat a helyeket kereste fel önkéntelenül, ahol egykor, régen a kastélynak gyermeke, István szeretett játszani. Meg-megállt a két nagy fa alatt s eltűnődött. Nem tudta miért? István néki senki, elfelejtette már rég s mégis valami melegség simogatta szívét, mikor reá gondolt. Nem merte magának bevallani, de az a komoly, szép férfiarc ki-kiemel- kedik előtte emlékeiből s érzi, hogy ma többet jelent számára, mint akkor. Letépte a kert legszebb rózsáját s a sírra tette. Az est beálltával ott találjuk Melániát szobája ablakánál. Ma virrasztani fog s ha kell reggelig, de megtudja, ki a virágtolvaj? Meg volt róla győződve, hogy az éjjel is eljön s amikor arra gondol, hogy nem István, hanem másvalaki jön, fájdalom szorította össze szívét. De hogy is gondolhat Istvánra? Irén említette volna, hogy megjött! Más meg ki vinne virágot a sirra? Kinek volna köze annak halottjaihoz? Pál az elmúlt másfél év alatt még kétszer sem volt itt s akkor sem tartotta érdemesnek, hogy meglátogassa szülei sírját, annyira az nem tartja tiszteletben emléküket, hogy éjnek idején virágot hozzon nékik. Megint csak Istvánra gondolt, ö nagyon szerette szüleit, de ha a közelben van, miért nem jön nappal, hisz szívesen látnák a kastélyban. S e gondolatnál, mintha tör esett volna szívébe. Eszébe jutott, mily kíméletlenül l. ::t atyja Istvánnal, majdnem durván. István önérzete azt szeretettel és öntudatos meggyőződéssel őrizte az egyházi hagyományokat. Ennek az iránynak volt hive a soproni theol. főiskola s ezt a szellemet erősítette benne a soproni f Stráner Vilmos. gyülekezet temploma és egyházi élete is. A theol. főiskolán a nagy Poszvék Sándor kicsiszolt egyénisége állt előtte s lelki benyomásai nem felejtette el. De fájt ez a gondolat Melániának s nem tudta már magát kiszakítani e kínos gondolatok közül. Úgy háborogtak benne, mint a tenger vizei, melyeket felkavart a távolból rohanó vihar. Múltak az órák, de semmi nesz nem zavarja a szép nyári éjszakának iinne- nies csendjét. Bódító virágillat áradt a kertből a kitárt ablakon át a szobába s mesél az ábrándozó leánynak. Most hir- Men kihajol az ablakon, nyílott a kert kt'sajtaja. Szíve megdobban s úgy ver, mintha ki akarna szabadulni börtönéből: "alaki jön a sírbolt felé. Lábujjhegyen iön A fogyó hold már csak gyengén világít s a bizonytalan fényben lehetetlen megismerni a titokzatos látogatót. Most uvitia a sírbolt kerítésének ajtaját, letérdel. fejét a hideg kőre hajtja s mintha csendesen beszélgetne a halottakkal. Melánia legalább úgy hallja. Figyel. Az a valaki ott lent sír. Melánia tisztán hallja zokogását. Szíve elszorul. Alig mer 'élekzetet venni. Könnvek tódulnak Melánia szemébe s ő is sír; ol" panaszkodva száll feléje az éj csendjében a zokogás. Most beszédet hall. A csend mintha mélyebb lenne s a hang ott lentről erősebb. tisztán érti a szavakat, az a valaki imádkozik. „Mi At"ánk. ki vagv a meny- nyekben...“ Feszülten figyel, szinte hallja szíve dobogását. ,, ...Mindörökké! Ámen.“ Leikébe nyilai: ez István. Igv imádkozott egyszer régen... emlékszik hangjára, fi az. senki más. Honnan jött? Talán ö érte? Mit keres itt? Ezer kérdés kergette egymást agyában. Csak a hamég jobban elmélyültek a vasi felső egyházmegyében, melynek jellegzetes egyházi lelkületét az ifjú segédlelkész boldogan szívta magába. Fiatal korában a kiváló képzettségű, határozott papi lelkületű s nemes arcán krisztusi vonásokat hordozó Stettner Gyula közelébe kerül. Rajongó tanítványa, később hű munkatársa, majd meghitt barátja lesz a kiváló papi embernek. A pinkafői és kőszegi gyülekezeti szolgálatban csakhamar kibontakozik Stráner Vilmos papi egyénisége. Az evangéliom és egyházi hitvallás alapján áll. Gazdag készültséggel és élő lelkiismerettel végzi igehirdetői munkáját. Isten igéjét érvényesíti a gyülekezet vezetésében, a lelkipásztori tevékenykedésben és a tanítói szolgálatban is. Nem elégszik meg az eléje szabott lelkészi kötelességek teljesítésével, hanem egészséges egyházi közszellemet igyekszik teremteni. Megszervezi és megbecsüli az egyháztársadalmi egyesületeket, de azokat az egyház anyaföldjére helyezi, Igével táplálja, eevházi célok szolgálatába állítja. Számára Isten igéje igazán a lelkészi hivatás teljességének tartalmát jelenti. Jellemző pinkafői működése idelott szülőknek szól ez a látogatás? István kilép s beteszi maga után a vasaitót. Valamit szájához emel. Talán Melánia virágát s megcsókolta. Ne kérdezzük, mit érzett a leány e gondolatnál, de szeretett volna virággá lenni, hogy ö lehessen ott István kezében. István sietve távozott s Melánia utána nézett, míg csak el nem tűnt István a nark kerítésén kívül. Szemére nem iött •'lom. Feltörtek lelkében az eddig erővel "Invomott emlékei s nem volt nvugsáea. *szre sem vette s ő is imádkozott: ..Mi At'ánk, ki vagv a mennyekben...“ így még nem imádkozott soha. Na gvon boldog volt ahhoz. hogv igazán tudott volna imádkozni. Mennyivel jobbnak látta magánál Istvánt, ki a halott ‘-mUök mellett ilv őszintén tud az egek Urához fohászkodni. Ez a gondolat megkapta oly annvira, hogy pótolni szerette volna a múlt mulasztásait s imádkozni... imádkozni. Hisz ő néki is volt anv- ia. ki szerette s imában még nem emlékezett meg róla soha. Mennyire fáit ez neki Müv bo'dog is lehet az a gyermek, ki imákban beszélget az örökkévalóság- ha megtért anviával. Felkelt, előkereste imádságos könyvét — de régen volt kezében. talán, mikor aiándékba kapta, konfirmátióiakor. Belemerült egész leikével a gyönvöríi imákba s úgy érezte, még nem volt soha oly közel atyjához, anviához. testvéréhez, mint most s nem érezte még soha a jó Istennek áldó kezét boldog életén, mint ez órákban. így érte a hajnal, lefeküdt s elaludt boldogan. (Folyt, köv.)
