Harangszó, 1932
1932-02-14 / 7. szám
50 HARANG SZŐ 1932 február 14. indulatok kiseprüzött utálatosságok az ilyen szívben, amelyekre megvetéssel gondol az ember. A hetedik fokon már erősebb akcióba lép a lélek. Eddig csak sírt, békült, megbocsájtott, alamizsnát adott, most odalép a háborúskodók közé, hogy békességet szerezzen a haragvók és a háborúskodók között. A nyolcadik fokon állanak és harcolnak a hősök, akik a Krisztus igazságának diadaláért — tollal, szóval, bizonysággal — harcba bocsátkoznak, hogy még az üldöztetés ellenére is meghátrálás nélkül bizonyságok és útmutatók lehessenek az igazságnak. A kilencedik fokon szenvednek a máglyák és a kínpadok ismert és. névtelen mártírjai, akiknek kedvesebb volt az élettől való megválás, mint a hűtlen hithagyás... Íme a kilenc lépcső! Már az első fokon boldogságot igér az Ür. S ez a boldogság mindig növekedik. De bizonyos, hogy már az első is szenvedéssel jár. Minden további lépcsőre magunkkal visszük az előbbi lépcsőfokok minden terhét. De minden lépcsőn tisztábban halljuk a Krisztus szavát: „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot“. Böjt komoly időszakában mintha még hivogatóbb fenségben állna előttünk a kilenc lépcső, mint egyébkor. — Bűnös lápvilágok pusztuló sülyedői, mi, vajh’ mikor indulunk el a kilenc lépcsőn Krisztusunk felé?! Mikor február 4-én reggel 7 órakor a soproni gyárak szirénái munkakezdésre megszólaltak, a soproni kórház egyik külön szobájában megszűnt dobogni egy áldott életű embernek a szíve. Kevéssel utóbb kitűzték a theol. fakultás épületére a fekete zászlót. A borzongató téli szél belefeküdt a csattogó lobogóba, mintha harsogva kiáltotta volna vesztesége gyászát a járókelők felé. Február 6.-án halotti pompába öltözködött a fakultás lépcsőcsarnoka. Magasra emelt fekete ravatalon, összekulcsolt kezekkel, a halál érintésére elsimult arccal, sárgás színű márványhomlokkal s kiéleződött vonásokkal pihen ravatali gyertyák fényében Isten hű szolgája. Stráner Vilmos egyetemi theol. fakultási tanár fekszik a koporsóban. Betegségének hireszállt. Hallottunk egészsége megroppanásáról s a közelállók látták néha-néha, amint meghajoltan, sápadtra halványult orcával sétálgatott a fakultás előtti téren. Mégis váratlanul jött halálhire, mint régi, erős tölgy kidölése a megritkult erdőség mélyén. Életrajza néhány adatból megépül. 1866 március '8-án született s 1932. február 4.-én halt meg Sopronban. A bölcsőjét ringató föld koporsójának is helyet adott. Születése és halála közé eső időszak a készülés és munkálkodás gazdag A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (9) Egy éjjel felébred valami zajra,, mintha a parkban járna valaki. Úgy hallotta, hogy a Horvai sírbolt ajtaja nyílik. Szobájának ablakai odanéztek ép a sírboltra. Az ablakhoz ment, de nem látott semmit. Csendes volt minden, csupán a vén fáknak levelei susogtak halkan. Lefeküdt, aludni azonban már nem tudott. Nem félt, de tudta, hogy nem tévedett s valóban hallotta a titokzatos neszt. Alig várta, hogy reggel legyen, tépett néhány virágot s a sirhoz vitte. Nem látott semmi gyanúsat. Az ajtó be volt téve, csupán a virág, melyet előtte való reggel odatett, mintha nem úgy feküdne, amint ö oda tette. Ez a felfedezés nyugtalanította. Kinek lehet útjában az ö virága? Nem gondolhatott senkire s végül elhitette magával, hogy képzelődik, de elhatározta, hogy az éjjel folyamán vigyáz s nyitjára jön a dolognak. A délelőtti órákban Irén jött látogatóba. Valami fiatalember kisérte, úgy mutatta be, hogy gróf Bercy. Urának egyik jó ismerőse. Csinos fiú s amint Horvainé mondja, nagyon jó anyagi körülmények között van. Eörinek felcsillant a szeme. Mindjárt selyemszálakat szőt tervezgetéseiben, melyekkel összefűzte a fiatal .grófnak sorsát leányáéval. Rendkívül előzékenyen bánt vele, de Melánia szinte szertartásosan viselkedett vele szemben. Irén úgy látszik valami komoly ügyben jött, mert amint csak tehette, felre vonta Eőrit, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Ideges voit. Nem mert egyenesen jöttének céljára térni, de az öreg úr észrevette azonnal, hogy a nagyságos asszony kölcsön után érdeklődik. Mert amint Irén mondja, férjével hosszabb út előtt állnak s a bank momentán nem tud folyósítani. — Az ember megunja ezt az egy-, hangú életet itt a pusztán — mondja nyeglén’ Irén — s valami újabb után vágyik. S igazán bosszantó, hogy ezek a szegény bankok, nem tudják kielégíteni az embert s ha nagyobb összegről van szó, felmondják azonnal a szolgálatot. Igazán bosszantó. Talán Eöri ur ki tudna bennünket segíteni váltó fedezetre. De Eöri úr erre nem volt hajlandó. Hivatkozott fiára, ki távol van s nélküle nem akar a gazdaságot érintő anyagi ügyletekbe bocsátkozni. Irén, mintha arcába vágtak volna korbáccsal, felszisz- szent. Olyas valamit érzett, mit még ;ddig soha. Az emberek kezdenek vele szemben bizalmatlanok lenni. Rettentően bántotta. S valami fekete sejtelem ereszkedett alá lelkére, mint egy ködös setét ■jszaka. Oda sem figyelt az öreg Eörinek izóáradatára, mellyel fiát magasztalta s hivatkozott az okszerű gazdálkodás szükségességére, mert a földjövedék zuhanásával nagy bajok s végzetes veszedelmek fenyegetik a gazdát. Irén célzásnak vette az egészet s elbúcsúzott. Eöri szerette volna a grófot még visszatartani, de Irén hajthatatlan volt. Az eltávozásuknak a legjobban Melánia örült. Atyja bár ostobának nevezte, hogy férjhez menő leány létére oly könnyedén jnged szabadon egy eleven grófot, ki gazdag is hozzá, de ő csak a napot nézte s óráját, hogy oly lassan múlik az idő. Egész délután a kotró gépeket nézte s hallgatta a park széléről. Közelükbe menni nem mert, de nem unta nézni, mint emelkednek fel a magasba szép lassan a nagy vödrök s öntik a partra a meder mélyéből felhozott sarat. Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy iclkacag. Kinevette önmagát, hogy oly nagy odaadással tudja nézni a füstöt, a sarat. Közben megjött az este. Alig várta, hogy szobájába térhessen. Le sem feküdt, oda ült az ablakhoz s nézte a sírbolthoz vezető utat. Nem vett észre semmit. Már elütötte a tizenkettőt, de nem látott senkit. Álmos lett s lefeküdt. Reggel azonban meglepődött, mikor a sirhoz vitte virágait. Az ö tegnapi virága nem volt ott, hanem egy másik, egy szép fehér rózsa feküdt annak helyén. Melánia alig mert hinni szemének s mégis így volt. Az ő virága eltűnt s helyébe mást tettek. Ki lehet a sírboltnak éjji látogatója? Hirtelen gondolt valakire s elpirult. Feltevéséről azonban letett, hisz Horvai István már másfél év óta külföldön van s azóta hírét sem hallotta. A gondolat még sem hagyta nyugodni s elhatározta magában, hogy akárhogyan is, de megfejti a rejtélyt. Egész nap ideges volt s
