Harangszó, 1932
1932-12-18 / 51. szám
412 HARANGSZÓ 1932 december 18. A munkanélküliekről való gondoskodás napjainkban különösen nehéz feladat. Bodelschwingh 1886-ban alapította az első munkástelepet Bethel mellett Wilhelmsdorfban a munkanélküliek foglalkoztatására. Ma 33 munkáskolonia van a belmisszió birtokában 3100 ággyal. A Berlin mellett levő Hoffnungsthal nevű munkástelepen, amelyet szintén Bodelschwingh hozott létre, évenként körülbelül 30.000 mázsa burgonyát, 5000 mázsa főzelékfélét, 9000 mázsa gabonát, 2600 mázsa gyümölcsöt termelnek. A munkáskoioniák felállításán kívül a munkanélküliek ügyét tanácsadó, munkaközvetítő-, nyiivántartóhelyek révén segíti. A fogságból kiszabadultak, szaba- donbocsátottak ügyét szintén felveszi a belmisszió. A visszaesések legnagyobb százaléka az elbocsátás utáni hetekben történik, azért, mert a társadalom nem akarja a börtönviselteket befogadni. A belmisszió átmenetileg hajlékot, ellátást, munkát ad nekik s visszasegíti őket a rendes életbe. Az erkölcsileg veszélyeztetteket, elesetteket szeretetteljes, őrző, védő gondoskodással igyekszik megmenteni. Nevelőintézetekben, menedékhelyeken visel rájuk gondot. Az alkoholistákat intézetekben és az u. n. „iszákosok gondozó- helyein“ törekszik vészes szenvedélyüktől megszabadítani. Öregek, aggok részére szolgál 932 otthon 26.000 ággyal. Életük alkonyán csöndes nyugalmat, menedéket biztosítanak számukra ezen otthonok. A nélkülözök ínségét népkonyhák, élelmiszerel- ósztöhelyek, melegedőhelyek felállításával is enyhíti a belmisszió. Nagy vonásokban, futólagos áttekintést nyújtottam a németországi evangélikus belmisszió szeretetintézményeiröl, szeretettevékenységéröl. A számok a keretet tárják elénk, de a számokból olvasni tudóknak a kereten belül folyó munkába, benső életbe is betekintést adnak. A közölt számadatok mögött lássuk meg az egész belmissziói tevékenységet eltöltő, átható szeretetet, azt az önfeláldozó, segítő, mentő nagy felebaráti szeretetet, amelynek alapja az Istenben való hit, forrása Istennek a Krisztusban megnyilatkozó szeretete, hajtóereje Isten és Krisztus iránt való szeretet és hála. A számokon túl vegyük észre a lelket, az éltető szellemet, amely ezt a hatalmas szeretetm unkát létrehozta, fenntartja, ebben működik és folytonosan fejleszti. Gondoljunk a belmisszióban arra a sok szdlgálatra, áldozathozatalra, odaadásra, önfeláldozásra, hűségre, a szeretetnek kicsinyen való megnyilatkozásaira is, melyeket számokban nem lehet feljegyezni, csak a jó Isten előtt van tudva, csak Ö tartja számon. S gondolkodjunk el a felett, mennyi áldást jelent a belmisszió mindazokra, akik iránt ez a mentő, segítő szeretete megriyilvánul. Az 1848. évi wittenbergi egyházi gyűlésen Wiehern prófétai látomásban a német ev. belmisszió akkor még kicsike kis mustármagját a jövőben árnyas, terebélyes fává látja fejlődni. Wiehern prófátai látomása valóravált, a mustármagból óriásfa növekedett. Nálunk Magyarországon az evangélikus belmisszió még mindig olyan kicsike, mint a mustármag. De a jelek azt mutatják, hogy ez a kis mustármag végre mégis hajtani kezd és fejlődésnek indul. A németországi bel- missziói intézmények mustármagszerii kezdetből fejlődtek naggyá. Ha a magyar ev. belmisszió olyan hatalmas méretűvé számszerinti kisebbségünknél fogva nem is növekedhetik, mint a németországi, de azért árnyas fává kell növekednie, mely alatt menedéket találjanak az emberek, mely hirdesse Krisztus megmentő, megsegítő hatalmát! Különösen szükségünk van erre mai Ínséges időnkben, helyzetünkben, de szükség van erre mindenkor és mindenhol, jó- és balsorsban egyaránt. Evangélikus Testvérem, aki olvasod ezeket a sorokat, bármi is a hivatásod, foglalkozásod, az egyetemes papság alapján munkálkodhatsz, sőt munkálkodnod szükséges a belmisszióban, — állj hát be a magyar ev. belmisszió munkásai közé! A belmisszió atyjának, legnagyobb hősének, Wjchernnek szavaival szólok hozzád: „Aki Krisztust nem űzi ki lelkiisme- retéböl, az kell, hogy résztvegyen a bel- mísszió munkájában; a belmisszió lényegileg az élő, segítő keresztyénség és ezért az élő egyháziasság.“ TÍZ ÉV UTÁN. Irta: Egy névtelen fegyenc. Ha a börtön ajtóm még ma kitárulna És szólnának hozzám: im szabad vagy újra, Levennék a láncot, mely húsomba éget, A lelkemnek kínja mégsem érne véget. Vájjon mit is tennék!? Hova, merre mennék ? — Hisz seholse várnak: Szomorúfiiz árnyán Csak sírját találnám Az édesanyámnak. A hajlék, amelyhez fűződik a múltam, Ahol imádkozni először tanultam, Ahol ifjúságom szent álmait szőttem, Ajtaja örökre zárva van elöltem. Halálra unottan, Mit keresnék ottan ? — Meg se értenének: A szülői házban, Kis gyermek szobában Idegenek élnek. * * * Ezt a verset nem rég kapta a budapesti fogházmisszió segélyező irodája a soproni fegyház egyik lakójától. A szegény „névtelen fegyenc“ — önvallomása szerint — egy meleg otthonból indult el egykor az élet útjára. Egy kedves hajlékhoz fűződik a múltja, ahol szerető édesanya tanítgatta imádkozni... S aztán tékozló fiúként kikerült a világba, kergetve a bűn lidécfényét, hallgatva a Sátánnak, a nagy hitetönek csábító szavára, — míg nem sorsa betelt, elnyelte a bűn, elnyelte a börtön. És most — sok évi .rabság után — itt áll hitet vesztetten, reménytelenül, — sóvárogva egy csepp szeretet után. 1920-ban, egy belmissziói konferencia keretében, a székesfehérvári kir. törvényszék fogházában is hirdethettem az evangéliumot. Amint lejöttem a szónoki emelvényről, egyik barátom, — aki hallgatóként szintén részt vett az isteni tiszteleten — ezt súgta a fülembe: „tele van a szívem szánalommal ezek iránt a szerencsétlen emberek iránt. S tudod, arra gondoltam, míg beszéltél: én is itt lehetnénk ezek között a rabok között, ha Istennek nagy kegyelme meg nem őriz a mélyebb elbukástól. Eszembe jut a gyermekkorom, amikor én is megdézsmáltam édesanyám pénzestárcáját. Kegyelem, csupa kegyelem, hogy életem útja másként folytatódott“. Aki közöttetek ártatlan, az vessen követ erre a barátomra. S ha nem vagyunk ártatlanok, nem kell-e fokozott mértékben éreznünk, hogy nekünk igenigen sok közünk van ehez a reményvesztett, szeretet után sóvárgó, szabaduló rabhoz. Reá is rá illik az, amit Ravasz egy öngyilkossá vált tanár koporsójánál mondott: szánjuk őt, mert mindanynyiunknál szerencsétlenebb. Talán csak az volt a különbség a „névtelen fegyenc“ gyermekkora és a mi gyermekkorunk között, hogy neki csak melegszívű édesanyja volt s nem volt édesapja, aki az első krajcárok elcsenése után előszedte volna a mogyorófapálcát. Talán nem akadt a falujában lelkész, tanító, presbiter, aki a duhajkodó suhancot az első vad duhajkodást követő napon szelíd szóval megfedette volna, — aki az örömre vágyó ifjú szívnek oda nyújtotta volna az evangélium tiszta italát... Talán... magam sem tudom a folytatást, csak annyit, hogy hányszor szorultam rá magam is Istennek fegyelmező kézére, — s értem, hogy ettől a kéztől távol, mikép zuhanhat az emberi lélek mind mélyebbre és mélyebbre. S Valaki, aki „bűnt nem cselekedett“, kinek „szájában álnokság nem találtatott“, nálamnál is sokkal jobban megérti. Nagy isteni lelke, abba az ajánló levélbe, melyben legkisebb atyafiainak sorsát örök időre reá kívánta bízni anyaszent- egyházára, — a foglyok ügyét is belefoglalta: „Fogoly voltam és eljöttetek hozzám!“ Drága Olvasóm! Ha rongyos ember kopogtat ajtódon, ne űzd el kemény szívvel; szelj neki kenyeredből, bátorítsd szives szóval, biztasd, hogy emelje fel tekintetét a hegyekre, honnan Ezsaiás is várta népe segedelmét; s meglásd megáld az Úr! Én zörgetek szent ádvent idején Ajtódon gyermekem. Boldog ki hallja szóm, siet felém S szivet nyitánd nekem. Dr. Molnár Gyula ítélőtáblái bíró. A család örömnapjaí. A gazdasági válságnak testet s lelket emésztő hatása évről-évre több családban jelentkezik. Itt is, ott is elszomorodott szívvel győződhetünk meg arról, hogy a közelmúltban még kedves, meg boldog családi hajlékokban is egyre gyakrabban s mindinkább hangosabban hallatszik az eddig elfojtott, fájdalmas sóhaj: nehéz embernek, nehéz magyarnak lenni... A megpróbáltatásoknak eme rettenetes napjaiban a munka nélkül sínylődő, a mogorva, az elkeseredett apák, a gondok súlya alatt kínosan vergődő anyák s a sápadt gyerekek, mind-mind keserve-
