Harangszó, 1932
1932-10-30 / 44. szám
354 HARANGSZÓ 1932 október 30. * mint csodás beteljesülés; az alkonyban felzúg Beethoven álma, Dicső emberi elme, — mindaz, amit alkottál az Ur szent céljai szolgálatában áll, ki a menny titkos adó-állomásán halhatatlanság sugarait osztja. S az Igében, mely virágillatos, hüs templomokból oszlik messze széjjel: szeretetét állítja be mindig uj s örök hullám-hosszra. Ridegen zárt szivekben fölenged a közöny és buzgóbb az imádság .. színesebb az öröm Oh tereld össze Krisztus szétszórt nyáját, bűvös varázs-sip, hívjad vonzzad őket; vezetgesd Isten országa felé, a fény... kegyelem s élet kútfejéhez szegény csüggeteg fáradt vakok s hitetlen tévelygőket... S. Pohánka Margit. Temetőben. Sehol sincs annyi emberi őszinteség, mint a temetőben. Ahol hull a göröngy a koporsóra, ott lehull az emberi képmutatásról is a fátyol és előttünk áll a leplezetlen lélek. Még a képmutatás is átlátszóbb, mint másutt. Ez az oka annak, hogy temetőben sok mindent meglát az ember, ami máskor zárvamarad előtte. Szomorú és vigasztaló képek sorozata kiséri az embert minden alkalommal, valahányszor csak új lakót kell kikisérni a halottak országába . . . * Papi öltözőben várom a temetésem kezdetét. Bejön egy vidéki ember, az elhunytnak a testvére. Eldicsekszik vele, hogy a bátyja sírkeresztjét sok utánjárással közönséges emlékfára cseréltette. „Mert azt már mégsem lehet elnézni, hogy lutheránus ember sírjára ,keresztet' tegyenek“ — mondotta. Szomorúan gondolkoztam el, ugyan miről prédikáltak abban az alföldi magyar gyülekezetben, ahol még a sírjuk fölött sem tűrik az emberek a Krisztus keresztjét. Érdemes elgondolkozni rajta. * A nyitott sírnál állunk. A szomszéd sírnál épen most földelik a halottat. Már épen imádkozásra szólítom tel az enyéimet, amikor a szomszéd sírnál sikoltozás támad. Elalélhatott' valaki. Ebben a percben egy-két hozzátartozón kívül mindenki a szomszéd sirhoz tódult. Várnom kellett az imádsággal, míg vissza nem jönnek. Miért? Mert a kíváncsiság sokszor nagyobb, mint a fájdalom. * Van azonban a temetőben örvendetes dolog is. Egy temetésnél csak az elhunyt volt evangélikus, a hozzátartozók római katholikusok. Felolvastam az Apostoli Hitvallás második ágazatának lutheri magyarázatát. Eddig sohse tettem. De most felolvastam: hadd hallják meg mi az evangélikus egyház tanításának a lényege! Harmadnapon, délutáni istentisztelet után, a hozzátartozók egy evang. asszony közvetítésével kérték tőlem azt, amit a sírnál felolvastam, mert ők még olyat sohasem hallottak. Van tehát még misszionáló ereje az evangélikus egyház tanításának! Csak mi legyünk öntudatosabbak! Győzni fogunk, mert győz az evangélium. Ez bizonnyal igaz! r.y\. A hervadó természet üzenete. „Hulló levéllel besöpörte Az őszi szél az utakat.“ Fáradt ősznek hervadó világán hordozom körül tekintetem.. A lehulló levelek zajtalan szállongását szemlélem. A nap már kialvóban van; küldi ugyan még sugarait, de már megfogyatkozott erővel. Mégis oly jó itt künn nekem! „A természetnek hervadása beszél lelkemnek csendesen“. A hervadás és fény keveréke valami kedvesen borongós hangulatba ejti valómat. Bizony itt van az ősz; hűvösebb szellők jámak-kelnek és hulladoznak a rőtre pirult levelek, mintha csak kifáradt gondolatok volnának. Lágy, fakó mosoly remeg az erdőn, mezőn, hegyen. Az erdő mélyén elnémult a fészekrakó madárének. Csak a lombhullás szomorú zizegése szakítja meg a csendet. Kékes ködök bús drapériája fátylasan libegve úgy borul a lomha őszi tájra, mint halottra a cirádás szem- fedő. Az alszél meg-meg zörgeti az ablakot. Darú krugat a láp fölött és mocsaras helyein szárcsa kiált hangosakat. Vadlud csapat vonul fönn a légürben nagy gágogással hasítva a levegőt. „Lehullott már a rezgő nyárfa ezüst színű levele“ is s fagylehelő szél süvít a tar gályák között. Lábaink zörgő avart kavarnak. Visszatérek gondolattal a tavaszra: „Hol van virágod nyájas kikelet? Hol van a rét, mely harmatgyöngytől fénylett, — A színvegyület, illat és az élet?Minden semmivé lett!!“—„Szer- te-messze bárhova tekintsek, Rétre, lombra nincs felírva más: Sorsuk egy csupán — a hervadás“. Az emberhalandó tűnődve figyeli a természet rejtélyes harcát az elmúlással. A te sorsod is hervadás édes halandó társam; az enyém is az és mindnyájunké is az. Azért mondja az énekköltő: „Szemem akármerre vetem, Látom: csak árnyék életem“. Ó természet! Zsibbant őszi pompa! Nézd, itt állok kábultan, meredten, sárgult levelek sóhaját lesem s a gyürött- rongyolt levelekben önön árva sorsom keresem. Az ifjú lángok szárnya mesz- sze tűnt! ... Nyomasztó előérzet nehezedik a lel- kemre. Hisz a természet fenséges átalakulása az az időszak, amikor a hervadó természet mint tetszhalott fekszik előttünk, amikor halk és fájdalmas melódiák zsonganak lelkűnkben. A múlandóság gondolata tért hódit a szívek mélyén. Ilyenkor fáj minden, ami az elmúlásra emlékeztet. Ilyen a késő őszi lombhullás is, amelynek láttán az élet minden bánata, a halál minden zordsága ott borong a bizonytalanság sejteímeitől gyötört lélek mélyén. Ahogy bandukolunk a száraz avarban, észrevétlenül ránk borul a késő őszi este. Az éjszakai arculatú esthomályban kuvikmadár szól kísértetiesen, a kertvégi egyik viharvert jegenyefa tetején. Odább egy öreg nyárfa tarlott ágai közül harkály kopácsolása hallatszik. Mintha koporsót szögeznének ... Jajszó száll felénk... Majd beáll a teljes éjszaka. „Éj a földön és sötét felhők az égen; Kétszeres gyászt vett fel a vlidék“. Égy- re süvít a szél, megzokogtat: „Ah emberek, Kik e földön éltek, Mily semmiség az élet!“ Büszke ember, ki talán a habzó pohár mellett vigadsz valamely örömtanyán: gondolj a végre, — üzent a hervadás. Nézz a túlsó part felé! A hulló levelek néma beszédjéből gondolj a múlandóságra és tudd meg, hogy: „Ez a világ nem a mi birtokunk“. De tanuld meg azt is, hogy nincs az a szomorú ősz, nincs az a zimankós tél, amely után el ne következnék a lelket vidító tavasz. Hiába hullatják most leveleiket a fák, nem hangolja le a hívőket a természet hervadásának, a közelgő télnek beállta. A hívőnek az első falevél lehullásakor már a következő tavasz jár eszében s jöhet akár a legridegebb tél, de ez nem tépi ki leikéből egy új tavasznak, egy tökéletesebb életre való ébredésének eleven hitét és reményét. A levélhullás tehát bár szomorú hangulatok kelt bennünk, mégis azt hirdeti: „Lenni kell egy új tavasznak ... Ébren-alva ezt susogja fájó szívnek a remény“. A lehulló levéi- kocsok tövén már ott vannak az új levelek fiatal rügyei. Azok is hasonlók lesznek a mostanihoz, de: mégis mások lesznek. Nem fonnyadtak és sárgák, hanem zöldek és üdék. A remény, a hit ereje derít lelkünk komorságán. Hit nélkül az örök megsemmisülés: a nirvána réme rettegtetné állandóan szívünket. Gyönyörű természet, ragyogó pompád, virágokkal díszített pompás köntösöd mind-mind az enyészeté. Elmúlásodban mi emberek a saját sorsunkat látjuk. De ez a halk bánat új élet ígérete is, mert a hervadás, a halk és alig pihegö késő őszi napok tanítanak meg bennünket, gyarló embereket, hogy útunk csak vándorlás az igazi, az örök tavasz felé. Ahogy az énekköltő mondja: „Utas vagyok e világban, Mennyországban Vár örök hazám készen!“ Ne nézz tehát csüggedten az elmúlásra, hanem reménykedve, hittel tekints az új tavaszra. Ha hervad is a természet, ha „látod is amottan a téli világot“ — éljen benned a hit, a remény, amely az
