Harangszó, 1932
1932-10-30 / 44. szám
1932 október 30. HARANGSZÓ 351 két, azután lecsillapodott s helyet adott utána következő más mozgalmaknak. „Semper reformari“, állandó reformálás az egyéni életben s ennek alapján a köznek is újból és újból a reformáció által mutatott életirányba való beállítása, a reformáció nagy vallási igazságaihoz való mérése. A nagy reformátor lel- kitusáinak folytatódni kell az egyéni életben generációkon át mindig újból és újból, hogy ily módon mindig újabb és újabb kincsekre bukkanjunk a reformáció által feltárt örök evangéliom mélységeiben. Ezért evangélikus testvérem: „tartsd meg amid van, hogy senki el ne vegye a te koronádat!“ A reformáció gyújtópontja. János ev. 424. .Az Isten Lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.* R égi emlékek megszentelt helyén, a Jákób kútjánál, Samária földjén, réges-régen elébe állt Jézusnak egy ismeretlen nevű asszony s vergődő leikéből felszakad a nehéz nagy kérdés: Mester! hol kell az Istent imádni? . . . Mondd meg végre: mi az igazság?... Régi atyáink ott emeltek oltárt a hegyen s arra esküdtek, hogy csak ott lehet Istent megtalálni — mások meg Jeruzsálembe tartanak, föl a szent város szent hegyére s ott gyújtanak tüzet az áldozati oltárokon arra esküdve, hogy emberi könyörgés csak onnét szállhat föl az égbe, az Isten elébe . . . Mester, nyugtasd meg szegény tépelődő lelkemet: melyik mond igazat, hol kell hát az Istent imádni? . . . A samáriai asszony eme izgalmas kérdésére felel Jézusnak örök igéje: „Az Isten Lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják“. Isten imádása tehát nincs helyhez kötve . . . mély völgyek csendességében, magas ormok néma világában egyaránt megtalálható. Ott van Jeruzsálemben, ott van Samária földjén ; Noé oltáránál épúgy hallotta a hálaadás megremegő szavát, mint ahogy látta Kain oltáránál a gyűlölet vérpiros foltjait. Asszony! az Isten Lélek és lelket keres ... imádása nem veszhetik bele kegyes szertartások káprázatos cerimóniáiba, nem kötheted helyhez, nem keresheted külsőségek csillogásában, mert az Isten Lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják !... Ez az ige gyújtópontja volt az egész reformációnak ... Ez volt a szikra, mely félelmetes erővel robbantott és szétvetett egy egész világot . . . Ebben az igében fellobog a reformáció lelke és megszólal a reformáció örök lényege!... 400 évvel ezelőtt nem is gondoljuk milyen sokan tépelődtek, vergődtek úgy mint valamikor a samáriai asszony! . . . Kétség, szorongás feküdt a lelkekre és szerte a keresztyén világban sóhajtott a kérdés: hol kell s hogyan kell az Istent imádni ? . . . . Jeruzsálem helyett Róma lett a szent város s oda zarándokoltak nagy seregek abban a csalóka hitben, hogy ott közelebb hajol az ég s megtalálhatóbb az Isten!... Azután megépülnek a csodatevő szenthelyek kápolnái s feléjük jár a búcsujáró tömeg abban a hiedelemben, hogy ott üdvössé- gesebb imádkozni... Zárdák, kolostorok hívogatták az embereket ilyen szóval: Jöjjetek, itt a béke, itt a gyógyulás ... itt találjátok az üdvösséget, mert itt találjátok az Istent... ott van ő a fényes templomok ezer gyertyalángtól besugárzott boltívei alatt... ott az oltáron . . . a szent ostyában!.. . Szemkápráztató szertartások alakultak ki s az Isten-imádásból a lelket kiölte az olvasó-pergetés, az igazságot megcsúfolta a pénzért kinálgatott bűnbocsátó cédula . . . Ebben a lelket ölő, igazságot megtapodó korban szorongó népe között megjelenik Luther . . . kezében Biblia, ajkán az igazságnak szava. Rendíthetetlen bátorsággal prédikálja pápákkal és püspökökkel szemben Jézus szavát: „Az Isten Lélek, és akik őt imádják, szükség, tét, pipát, szipkát, kést s másfajta csecsebecsét. S azokkal fogunk házalni. Van egy kis megtakarított pénzem, abból majd futja. Dénest nagyon meghatotta a derék ember nagylelkűsége. — Te áldott jó lélek. Hogyan háláljuk ezt meg neked? István megsértődött. — Már megint ezzel kezded? Hagyd ezt a végére! Dénes békitőleg szólalt meg. — Nem akartalak bántani. De nálam is van török pénz. Fogadd el. István beleegyezett. — Nem bánom. Adhatsz belőle. Majd a viégén aztán elszámolunk s a nyereségen testvériesen megosztozunk. Dénes elövette a pénzét s átadta. — Mind nem kell. A fele is elég lesz. Visszaadott a pénzből, a többit zsebrerakta. — És most megyek. Körüljárom az épületet. Hadd lássanak az örök. Elment. Úgy tíz felé tért vissza. Az ablakhoz ment. A felhők már ott tornyosultak a fejük felett. A dörgés közeledett. Az eső szemetelni kezdett. Visszafordult. — Készen vagy? — Készen. — Hát akkor rakd a kötelet a kebledbe, a kést dugd el. A nadrágot dugd a kabátod alá. A kabátot meg a turbánt én teszem el. Mikor végeztek, intett. — És most Isten nevében induljunk. A folyosón senki se járt. Az őrök az udvaron, meg a falakon voltak. Baj nélkül jutottak a hármashoz. István nesztelenül tárta fel az ajtót. Belépték. Dénes halkan megszólalt. — Édesapám. Az ágy felől nesz halatszott. — Te vagy, Dénes. — Én vagyok. Az óra ütött. Készüljünk a nagy útra. Lánccsörgés volt rá a felelet. Csetneky felült az ágyban. A porkoláb odament. Kinyitotta a lakatokat s a láncokat csendben az ágyra fektette. Aztán Dénes markába nyomta a kabátot, meg egy reszelöt. — És most rajta. Ne késlekedj. Csetneky megszólalt. — Ki beszél? • Dénes adta meg a választ. — A porkoláb. Az István. Akinek apja a nagyatyám jobbágya volt Nyékiben. Csetneky a sötétben közelebb bortorkált. — Emlékszem annak a fiára. Birkóztam vele. István odavolt a boldogságtól. — Én vagyok az. Emlékszik rám a nemzetes úr? — Emlékszem. Kétszer vágtalak földhöz. Te csak egyszer. De az az egv fölért hárommal. Nem is mertem többet bírókra menni veled. Hadd szorítsam meg a kezed. — Öleld meg, atyám. Nekem örökké a barátom lesz. Csetneky a kebelére ölelte. — Emberem leszel nekem is, István. Ölelj meg te is. István melegen karolta át a sokat szenvedett embert. Aztán indulni készült. — Hát most fogj munkához, Dénes. Én átmegyek a szomszédba. (Folytatjuk.)
